Legutoljára talán az Amélie csodálatos életével esett meg, hogy pszichiáterek receptre írták fel a film megtekintését depressziós betegeiknek. Íme, itt a következő gyógyszer!

Csak semmi valóság!

Az angol Mike Leigh egész életében a való élet történéseinek filmvászonra való leghitelesebb felvitelét tartotta szem előtt. Ezen az útján fesztiváldíjak egész sora, Arany Oroszlántól még Aranyabb Pálmáig, a kritika szinte egyöntetű elismerése kísérte, sőt néha még a közönség is vállára emelte. Ez utóbbi azért nagy szó, mert Leigh éppen azokat a nehéz, de emberi sorsokat szokta elmesélni, amelyekben legtöbbször maga a néző is leledzik, és ezt ritkán szokta tapssal honorálni, hiszen épp elég neki a saját való világa. Nyilván ebben a tapsban nagy része van annak, hogy Leigh filmjeit mindig áthatja a humánum bölcs bája, vagy éppen a sorstragédia katartikus, megtisztító ereje. Legújabb filmjében, a Hajrá boldogság! kezdőképein egy iszonyúan rikító ruhába öltözött lány teker biciklijén, idiótán vigyorog boldog-boldogtalanra, majd betér egy könyvesboltba, ahol először a mogorva eladót próbálja néhány vicces beszólással mosolyra deríteni. Törekvése hiábavaló, de ez a lányt nem töri le, elkezdi a könyveket olvasgatni. Amikor egy Út a valóságba című könyvet lát meg a polcon, kihúzza kicsit, majd visszatolja, hogy "-Na, oda nem megyünk!" Így kezdődik az eleddig kizárólag a valóság meséivel foglalkozó Mike Leigh új filmje. Amikor a lány a boltból kilépve észreveszi, hogy a biciklijét ellopták, már tudjuk, hogy nem, nem. Ez bizony már megint az a csúnya valóság. Helyben vagyunk hát, kezdődjön a mozi.

Poppy, az angol Amélie

Emlékszem amikor először láttam Amélie Poulain csodálatos életét, a moziból kijőve mintegy fél méterrel a kutyaszaros járda felett jártam valami puha, hófehér felhőben, a csípős és gonosz őszi szelet is langymeleg nyári szellőnek éreztem, úgy áthatott a film, a filmben látható angyali teremtmény által közvetített óriási pozitív életérzés. Még a zebrán csikorogva fékező terepjáró vezetőjére is csak mosolyogtam, amit az csak egy elképedt „buzievaggyal” tudott lereagálni. Napokig tartott a film hatása, de ezt körülbelül néhány százmillió néző is tudja igazolni. Poppy, Mike Leigh filmjének hősnője hasonló figura, mint Amélie, ugyanolyan kérlelhetetlen optimizmussal éli életét. (Éli az életét) De amennyire Amélie (és Audrey Tatou) francia, annyira angol Poppy. Lényegesen markánsabb, harsányabb teremtés, mint a finom és szelíd, pasztellszínű Amélie. Poppy elképesztően öltözködik: pipaszár lábaira vagy ormótlan sárga bőr csizmát húz, vagy járhatatlanul magassarkú szandált, melyhez kötelező a rikító piros harisnya. Rózsaszín melltartóhoz lila bugyi a természetes, csíkos blúzhoz pöttyös kardigán, persze ezek is szemkápráztató színekben. Az egészet ormótlan műanyag bizsuk tetézik. Amúgy Poppy sem hatalmas termet, megvan 45 kiló, csizmával együtt. E kis testbe azonban féktelen életkedv szorult. Folyamatosan dől belőle a jókedv, viccet csinál mindenből, szójátékot farag még abból is, hogy ellopták a biciklijét. E két lábon járó életöröm jókedvre deríti a környezetét is, pedig ha jól megnézzük senkinek nincs oka különösebb örömre. Ha esetleg kudarcot vall, vállat von és továbbáll, és folytatja tovább vibráló életét. Poppy megformálásával Sally Hawkins valami egészen elképesztőt nyújt, tízezres fordulatszámmal pörgi végig a filmet, ritkán látni ilyen intenzív színészi alakítást, és valóban sugárzik a szeméből az, ami a filmbéli Poppyt hajtja. Nem véletlenül kapott érte Golden Globe-ot és a Berlini Filmfesztivál legjobb női alakítás díját, eddig. Ráadásul vígjátékban nyújtott alakításért, nem drámáért!

Fény az éjszakában

Leigh most sem hazudtolta meg magát, filmjében ismét a brit társadalom alulnézete jelenik meg, tanítónők, szociális munkások, autóvezető-oktatók a film szereplői, ugyanolyan aprócseprő gondokkal, örömökkel, mint amilyeneket mindannyian ismerünk. Ebben az inkább nyomorúságos, mint élhető világban száguldozik Poppy a kifogyhatatlan életigenlésével, ő itt az angyali fény az emberi éjszakában. Zseniális húzása a rendezőnek, hogy meri teljesen emberinek mutatni ezt a földön kívüli jelenséget, hiszen egy végigmulatott éjszaka után éppen olyan másnapos, mint bárki hasonló esetben, bár még ekkor se megy a Temzének, hanem épp ellenkezőleg, ugyanúgy dől belőle a jókedv, mint szimpla szerda délelőtt. Néha már azt kívánjuk, legyen már neki egy kicsit rossz, ehelyett azonban másnak rossz, pl. az autóvezető-oktatónak. Poppy feladata hogy jó legyen, ha neki rossz, akkor a világnak annyi. Leigh ismerős, hétköznapi szituációkba hozza hőseit, így válik ennyire szerethetővé Poppy figurája és mellettük az összes többi is. Ha hatalmas, leküzdhetetlennek látszó dolgokat kellene Poppynak megoldania, akkor túl messze lenne. Így viszont közel van, nagyon közel. 10/10