A szimpatikus fiatal olasz író, Roberto Saviano évek óta él rejtett lakásokban, biztonsági őrizet alatt. Egyetlen bűne van: megszegte a hallgatás törvényét és leleplező könyvet írt a nápolyi maffiáról, a camorráról, amely gyakorlatilag egyenlő a halálos ítélettel. A könyvből díjakkal bőven jutalmazott film készült, amelyet (egyelőre) még bárki megtekinthet.
Az új olasz realizmus
De Sica, Rosselini és a többiek az egész addigi filmművészetet újították meg, amikor a második világháború végét követően a rommá dőlt Olaszország éhező és nyomorgó társadalmának mélyén zajló folyamatokat mutatták meg filmjeikkel. Az olasz neorealizmus friss, új szeleket hozott az addig elsősorban zsánereket, meséket, könnyed bohóságokat, esetleg veretes, ódon kosztümös drámákat reprezentáló filmművészetbe. Biciklitolvajok, nyomorult koldusok, félcsavargó vándorcirkuszosok és hasonló alakokról készültek a filmek a valóság leghűbb megmutatásának igényével, ez egy vadonatúj, merész tendencia volt, de máig hat. Persze, a neorealisták a társadalmi problémák, igazságtalanságok nyomában kutakodtak, a maffia (és területenként különböző neveken emlegetett klónjai) még nem kerülhetett a filmesek célkeresztjébe. Elsősorban azért, mert e századok óta létező szervezett bűnözési forma puszta szóba hozatala is olyan tabu az olasz kultúrában, mint amennyire része az olasz nemzeti sztereotípiáknak, másodsorban pedig azért, mert úgy hírlik, az olasz nemzeti filmgyártás sem ért volna el akkora sikereket a XX. század második felében, ha nincsenek azok a bizonyos nagyon gazdag és nagyon befolyásos déli családok. A maffia-témakör a filmbe természetesen a témához legjobban illő zsánereken, a bűnügyi filmeken, krimiken keresztül szivárgott be, kezdetben még meglehetősen szemérmes és homályos megfogalmazásban: én speciel Piedone, a zsaru című örökbecsű Bud Spencer-filmben láttam először maffiának látszó bűnbandát, szerintem a hetvenes évek közepén, bár ott azt hiszem, még nem hívták annak. De aztán jött Cattani felügyelő (Michéle Placido) a végeérhetetlen Polip című sorozattal, ami már vastagon és nevén nevezve szólt a maffia bűnös dolgairól. Közvetve persze, Keresztapa, Nagymenők, de az csak Volt egyszer egy Amerika... Azonban, hogy valójában milyen egy igazi, délolasz bűnszervezet, 
arra egészen tavalyig kellett várni, hogy Matteo Garrone bemutassa a világnak az említett Saviano tényfeltáró könyvéből készített, a valóságot a teljes rothadásában megmutatni képes filmjét, a Gomorrát, mely cím már önmagában egy ítélet (camorra=a maffia nápolyi változata, Gomorra=a Szodoma melletti másik bűnös város, melyet Isten anno alaposan elpusztított).
Hiteles szereplők
A film rögtön ott vesztette volna hitelét, ha képzett színészekkel próbálta volna bemutatni, milyen is, hogyan működik a camorra. Nápoly már nyelvében is egy külön világ, az olaszul tudók fülelhetnek, hátha megértenek egy mondatot, az ottani emberek 
kommunikációja utánozhatatlan, érthetetlen még az olaszul kiválóan értők számára is. A filmben kizárólag nápolyiak szerepelnek, akik amellett, hogy otthonosan mozognak a hírhedt lakótelep, a Scampia környékén, természetszerűleg ismerik is a camorra ügy- és üzletmenetét, így minden gesztusukból, az érthetetlen szótirádáikból árad Nápoly valósága. Garrone részről okos döntés volt velük játszatni a filmet, amit másrészről egyáltalán nem értek, mivel tudta őket befűzni erre az életveszélyes feladatra? Viszont ezzel egyúttal tiszteleg a neorealizmus hagyományai előtt is, hiszen ők is előszeretettel dolgoztak helyi, amatőr szereplőkkel.
Elborzasztó, lehangoló látlelet
A film néhány ember sorsát követi végig: Franco, az illegális szemételhelyezésben utazó gátlástalan üzletember (saját szememmel tapasztaltam tavaly nyáron, hogy Nápoly gyakorlatilag fulladozik a szemétben), Don Ciro, a bűnözők egyik könyvelője, Don Pasquale, 
a szabó, aki egész életében havi 500 euróért szabta a ruhákat, amelyből aztán az Oscar-díjátadón ismert fel egyet, a kis Toto, aki ételhordó fiúból maffiózóvá akar válni, vagy a két ostoba, Sebhelyesarcú-rajongó lúzer, akik azt hiszik, büntetlenül lenyúlhatják a camorra fegyvereit és kábítószerét... E sorsok szimultán, egymással párhuzamosan futnak, nem gabalyodnak trendi módon össze, ám így, részben fatális végükkel még jobban érzékeltetik a camorra mindenható voltát. Képileg a film nem túl érdekes, a valóságot megidézni szándékozó filmeknél szokásos kézikamerás, viszonylag hosszú snittek, amelyek viszont éppen annyit mutatnak, hogy elhiggyük azt, amit látunk. A filmen szereplő camorra-tagok jobbára épp azokban az undorító nejlon sportcuccokban járnak, mint a Sopranók, az ismert tévésorozatban, viszont egyáltalán nem viccelnek. Holocaust-filmekben sem látni ilyen szenvtelen kivégzéseket, mint itt. Ütnek a zenei betétek, a legbutább tuctuc technótól a nyálas olasz slágerig terjed a skála, mint jellemző maffiazene. Kétségem nincs afelől, hogy valóban ez szól a maffiózók autóiban. Azonban épp ez adja meg a döbbenetes kontrasztot, a zene édeskés világa és az embertelen, lelketlen, igénytelen és beszűkült valóság között. Garrone filmje elborzasztó látlelet a camorra által kiszipolyozott Nápolyról, de nem mentes tanulságoktól sem.
Asanisimasa pontszám: 7/10
