Lapozgatós képeskönyv-stílusban tárja elénk az HBO az amerikai történelem egyik legszégyenteljesebb eseményének filmes bemutatását, részletekbe menően és a lehető legnagyobb hitelesség jegyében. 1890 december 29-én, a Wounded Knee nevű patak partjánál zárult le az indián háború története, amikor a mintegy 350-400 főből, javarészt nőkből, gyerekekből és öregekből álló sziú tábort szó szerint lemészárolta az amerikai hadsereg Hetedik Lovassági Ezrede. A mészárlás történeti előzményeiről, történetéről itt olvashatunk többet.

A hosszú és költői című film (többek között a részben magyar Napóleon című tv-sorozatot rendező Yves Simoneau munkája) két szálon futtatott cselekménnyel próbálja a lehető legteljesebben visszaadni az észak-amerikai őslakosság függetlenségének és szabadságának végét jelentő mészárlásnak, és az ahhoz vezető hosszú útnak a történetét. Az egyik szál az egyik főszereplő, Ülő Bika sziú főnök története, a másik pedig Charles-nak, a fiatal, indián származású orvosnak sorsát követi, aki életét az indiánok és a fehérek közti ellentétek csillapításának szentelte. Ülő Bika személyében az indián háborúk egyik legadekvátabb figurájával ismerkedhetünk meg, hiszen ő volt ez egyik vezetője a Little Big Hornnál vívott győztes csatának, utána tárgyalt a fehérekkel az indiánok ügyében, de szerepelt Buffalo Bill híres vadnyugati cirkuszában is. Ő volt az egyik legismertebb valóban élt indián főnök, sokan még lakotául is ismerik a nevét: Tatanka Jotanka. Figurája nagyban hozzájárult az indiánokról alkotott képünk megalkotásához, a sudár, egyenes tekintetű, bátor és szabad emberekről, de állítólag róla mintázta Karl May is Winnetout. Ülő Bika reprezentálja a történetben a hagyományokhoz, az ősi kulturális szpkásokhoz, előjogokhoz és törvényekhez ragaszkodó ellenállót. Nagyformátumú személyiség, erős és nyakas, nála sokkal törékenyebb figura Charles Eastman, az orvos. Charles-t kétségek gyötrik, vívódik, hogy a jó utat választotta-e, hogy eljött a törzséből, a fehérek közt él, fehér nő a felesége, és a fehéreknek segít rezervátumba zárni a saját fajtáját. Eközben pedig tanult és értelmes emberként tudja, hogy az indiánok hagyományos életmódja semmiképpen nem lehet életképes a fehérek civilizált társadalmában.

Kettejük hol összefonódó, hol eltávolodó sorsát szemlélve nagyszabású tablóban bontakozik ki előttünk az indián őslakosság lassan hömpölygő halálmenete. Témához illő, nagyszabású csatajelenetekben és a végtelenbe vesző vadászmezőkön valódi indián szereplők játsszák az indiánokat (nem volt ez mindig így!), színészileg kiemelkedik közülük már Clint Eastwood Dicsőség zászlajában is feltűnt Adam Beach (Charles), valamint a valódit királyi nagyságában hitelesen megidéző August Schellenberg (echte indián név!:), mint Ülő Bika. A másik, fehér oldalon is erős jelenléttel bír Aidan Quinn és J.K. Simmons, ami kell, hiszen súlytalan, formátlan ellenfél ellen nem meggyőző a győzelem és szégyen a vereség.

Simoneau, amúgy tévéjátékosan aprólékos modorban gyengéden (kritikailag, lehet, hogy túl gyengéden) terelgeti a sztorit a történelemkönyvekből már ismert dicstelen vég felé. Ehhez a lassúdad tempóhoz jár a képeskönyves didaktika, becsületére legyen mondva, hogy mindez a kultúrtörténeti és néprajzi hitelesség szolgálatában. A veretes, masszív szerkezetű epikus film, igaz, messze nem direkten, de egyértelműen az indiánok mellett, a sápadtarcúak gaz, bár logikailag indokolt ármánykodása ellen beszél, egyértelműen szégyenteljesnek bélyegezve az amerikai kormányzat mindenkori (lásd a vége-főcím megdöbbentő történeti adalékait!) indián-politikáját. Nagy szó ez abban az országban, ahol sokáig a hajdani büszke őslakosokat csupán kocsmák előtt arctalanul ácsorgó részegeseknek mutatták, ahol még néhány tíz éve is bevett szlogen volt a: Csak a halott indián a jó indián. Mindezt abban az országban, ahol az egyik legnagyobb ünnep arra emlékeztet (elvileg), amikor ezek az indiánok mentették meg az éhenhalástól az új kontinensre érkezett első telepeseket (Hálaadás napja). Asanisimasa pontjai: 7/10.