Meglepődtem, amikor utánanéztem Peter Greenaway egyik legismertebb filmje keletkezési dátumának, kicsit korábbra datáltam azt 1989-nél, így tán nem is kéne a Porolóra húzni, de ha már ott van, hát nézzük meg, kell-e rajta ütni.
Természetesen, nem kell. Azonban, mai szememmel A szakács, a tolvaj... nem film, abban az értelemben legalábbis semmiképpen nem, hogy bár kamera előtt játszódó jelenetek egymás után fűzésével alkot nagyjából két óra (mozifilm) hosszúságú képszekvenciát, mely ráadásul rendelkezik bizonyos cselekménnyel is, mégsem nevezném filmnek, hiszen Greenaway gyakorlatilag a filmet, mint nyelvet nem használja. Abban az értelemben semmiképpen sem, hogy a képeket egy speciális rendezői elv szerint egymáshoz rendelve mesél el egy történetet. Greenaway mint filmes, gyakorlatilag semmi mást nem csinál, mint felteszi a kameráját egy baromi hosszú fahrtsínre, és le-fel kocsikázik rajta, miközben a kamera szinte soha nem közelít jobban a jelenet tárgyához, a benne játszó személyekhez a kistotálnál. A film első kockájától az utolsóig kistotálok váltakoznak nagytotálokkal, majdnem azt mondom, hogy szemérmes távolságban maradva a film cselekményétől, szereplőitől, ha a 'szemérmes' jelző nem állna mindennél távolabb Greenawaytól.
Számára a celluloid filmszalag csak egy eszköz arra, hogy komplex metaforarendszereit dokumentálja, mint jelen esetben teszi a fogyasztói társadalom mindent bekebelezni kész orális fixációjával kapcsolatban. Spica, a címbeli Tolvaj (Gengszter, Vállalkozó, stb. - a fogyasztói társadalmak csúcsragadozója) mondja is: "Minden ember szeretne megszabadulni a haláltól. Az az étel, ami sötét vagy fekete, az maga a halál. Lenyeljük és kinevetjük: Haha Halál! Most megettelek." Sokan elemezték már Greenaway gazdag szimbólum- és metaforatárát, a színek jelentéstöbbleteitől és az archetipikus szereplőktől a Pokol-Purgatórium-Való világ-Mennyország négyes egységét az Utca-Konyha-Ebédlő-WC és egyéb mellékhelyiségek frivol, de maróan találó szimbolikájára konvertáló leleményig, aki kíváncsi a kulcsokra, használja bátran a guglit. Ami a lényeg azonban, hogy Greenaway inkább egy színházi előadást, egy alaposan megszerkesztett és színpadra dramatizált filozófiai példabeszédet filmezett le, amelyre inkább valamiféle óriási gesamtkunst performanszként tekintünk, mint filmként.
A szakács, a tolvaj... egyik legközelebbi szellemi előfutára, Marco Ferreri A nagy zabálás című nem kevésbé botránykőként működő és társadalomkritikai élét tekintve nem kevésbé találó műve sokkal inkább működik filmként, mint Greenaway alkotása. Ferreri hagyományos filmnyelvi eszközökkel, plánozással, dramaturgiával közli nem konvencionális véleményét, Greenaway azonban a képzőművészi attitűdjéből fakadó magasfokú és alaposan végiggondolt absztrakcióval mégis mélyebbre hatol a társadalom jólétben rothadó húsába, szó szerint kannibalizmussal vádolva azt. A második nagy zabálás a filmvásznon így egy teljesen más minőséget, más dimenziót képvisel.
Talán paradoxonként hathat, hogy mindezek ellenére, nézhető a mű Michael Nyman posztmodern barokk zenéjére komponált gigantikus videoklippként is, azonban ez is csak azt jelenti, hogy nem filmként működik. Talán alátámasztja ezt a vélekedést, hogy Greenaway, bár továbbra is tele van filmes projektek terveivel, úgy tűnik inkább a Tulse Luper-féle interaktív kísérletek, és más furcsaságok felé fordul inkább. Az általa, a filmes univerzummal is közös halmazt képviselő, szuverén művészi útnak a mai globális gazdasági válság által gerjesztett kultúraellenes hangulat sem kedvez. Mindezek ellenére, érdemei maximális elismerése mellett mégsem tudom ma már filmként kezelni A szakács, a tolvaj... című művet, hiszen bárhogyan is filmnek látszódik, mégsem az. Az asanisimasa így nem is értékeli.