Romantikus szerelmi történet és kémhistória egyben? A huszadik század elejének világhírre és -hírhedtségre is szert tett kémnőjének, Mata Harinak története épp ilyen, tekintve, hogy hivatását -az információszerzést- szerelmi életének bonyolítása közben végezte.
David Cronenberg, a kanadai rendezőguru két ultimate legenda, a Meztelen ebéd és a Karambol között forgatta le -részben Budapesten- a maga Mata Hari-parafrázisát, mely egyben egy pompás Pillangókisasszony-variáció is, s mint ilyen, 
romantikus dráma. Két fordított között egy sima, a Pillangó úrfi tulajdonképpen egy teljesen normális film, ha azt nézzük, hogy egy francia kereskedelmi külképvislelet attaséja (Jeremy Irons) a hatvanas évek kulturális forradalmát nyögő népi Kínában szerelmes lesz egy ottani operaénekesnőbe (John Lone), aki viszont tudta nélkül szed ki belőle politikai és gazdasági információkat. A szokványos szerelmi szálakkal átszőtt kémtörténetben az a csavar, hogy az operaénekesnő valójában férfi, ám erre a francia attasé sokáig nem jön rá, hiszen mértéktelen imádatában tiszteletben tartja azt az "ősi szokást", mi szerint az operaénekesnők csak tetőtől talpig ruhában adják oda magukat szerelmüknek. Nincs okunk kételkedni a dolog képtelenségén, hiszen a film elején inzert adja tudtunkra, hogy a film megtörtént események alapján készült.
Adekvát Puccini-idézeteket hallhatunk az inkriminált operából, mely alapjaiban is élmény, olyan erős zene, hogy önmagában is alkalmas letaglózó erejű érzemek kiváltására. Cronenberg azonban, a két említett beteg, de nagyszerű film között, mintegy tisztulásképpen 
(gondolom), ügyesen egyensúlyozva az émelygős és üdítő között, érzékenyen és ízlésesen, minden különösebb cselekményszervezési extrémitás nélkül meséli el a történetet, amely a végén elő is idézi az összes fiziológiai tünetet, melyek egy hagyományos romantikus történetnél elő kell jöjjenek: szipogás, könnycseppek, stb. Ehhez Puccini operájának szívszorító története áthallásaival csak hozzátesz. Manapság kényes téma a kommunizmus ábrázolása, ebben itt nincs hiba. Cronenberg történelemszemlélete hűvös és pártatlan, csupán egészen enyhe iróniát érezhetünk a valóságban kíméletlen és ostoba kínai pártgépezet zakatolásáának ábrázolásában, melynek katonája volt Song, az énekes(nő). De ugyanígy mutatja be az önmaguk vélt kulturális fölényébe tompult nyugatiakat is, úgyhogy 1:1. A politikai, történelmi vonulat mellett amúgy is fontosabb talán az érzelmi szál, a szerelem mibenléte, az, hogy működik-e, működhet-e eltérő szexuális beállítódások esetében: Cronenberg ebben gyakorlatias, viszont a nézőt éppen ezzel gondolkodtatja el. Árnyalt, meglepő fordulatokkal teli, érzelmes történet ez, melyben (számomra) újfent kiderül, milyen rossz színész Jeremy Irons. Néz, néz, néz lárvaarcával, majd megint néz. Viszont John Lone nagyon jó, törékeny és kecses nőként, mégis férfias és tüskés férfiként. A film maga így kifejezetten érdekes, izgalmas és tanulságos is, feltéve, ha nem éppen melegeket dobálni készülünk az Andrássy útra: az asanisimasa szerint 7/10.
