A bűn árfolyama című nemzetközi mozi tökéletesen példázza, mennyi esélyünk van nekünk, kis porbafingóknak beleszagolni abba az üstbe, ahol az igazán nagy dolgokat főzik ki az igazán nagy fiúk. Amilyen utat a szokásos tiszta tekintetű igazság bajnoka szerepben Clive Owen bejár, az utolsó néhány lépés kivételével, már láttuk kb. kismillió politikai-ügynökös thrillerben, de az utolsó néhány lépés az nagyon igazira sikeredett. Mert az csak a buta hollywoodi filmekben van, hogy Bruce Willis, Nicolas Cage, Tom Cruise vagy maga Jack Bauer sziszifuszi munkával, vértől csatakosan maga alá gyűri a világot éppen agyonsanyargatni kész Gonoszt. Tom Tykwer, a ma legmenőbb német rendező nem tagadja meg identitását, földhöz ragadt európai gyökereit: igazi rosszkedvű, cinikus, ám gyaníthatóan a legreálisabb befejezés elé állítja az ezen is elképedt, amúgy szimpatikus színészt, illetve az általa alakított karaktert. Hogy konkrétan mi ez, az maradjon a film titka, aki szereti az olyan filmeket, melyekben mocskos és felháborító üzelmeknek magas körökbe vezető szálait boncolgatják elszánt és igazságérzettől fűtött ügynökök/rendőrök/újságírók stb., az nézze meg ezt a filmet is, aki szerint ez mind összeesküvéselmélet-gyártás, az lapozzon.

Szerintem a film műfaján belül tök rendben van, még a sajátos végkifejletével együtt is, amellett, hogy izgalmas, látványos még gondolatébresztő is. A nyitó jelenet például egészen zseniális. Meghökkentő, bizarr, kellő alaphangot ad. Később sem csökken a film tempója, csupán a téma közhelyessége lankasztja a néző figyelmét: már megint a gaz bankok, fegyverbiznisz, Izrael, Kína, arabok. A valóban nemzeteken keresztül húzódó sztori, hiteles arcokkal (Armin Mueller-Stahl, Ulrich Thomsen, és sok más olasz, német, benelux és török arc) és beláthatóan hiteles fordulataival azonban gyorsan túllendít a közhelyek unalmán, a New Yorki Guggenheim Múzeumban lezavart őrült lövöldözés például kifejezetten látványosra sikerült. Tykwer ügyesen, egyénien oldja meg a film kulcsjeleneteit is, meg amúgy az egészet is, hogy mégsem fogunk néhány év múlva különösebben emlékezni erre a mozira, az éppen az itt vázolt erényeiből, furcsaságából adódik: főhőse kisember, ráadásul nem is hős, bármennyire igyekszik. Még a végső fináléban is félreállítják, ilyen esetben egy Jack Bauer kiharapná a gigáját annak, aki ilyet merészelne tenni vele... Jack Bauerre emlékszünk, Clive Owen bármennyire is szimpatikus figurájára (a filmbéli nevét is csak úgy tudom, ha megnézem: Salinger, mint a napokban elhunyt híres író, de a filmben is elmondják jó néhányszor...) nem fogunk emlékezni. Asanisimasa mégis, sőt talán éppen ezért az emberi, reális vonulatáért bírta ezt a filmet: 7/10. Ja, Naomi Watts is ismét csinos volt.