(Poroló - e cikksorozatban filmklasszikusokat nézek újra, mintegy "leporolva", megvizsgálva őket, mennyire "működnek" mai szemmel nézve.)
A Rocco és fivérei, Luchino Visconti 1960-as monstre alkotása (180 perces filmek nem nagyon készültek akkoriban sem) a nagy olasz rendező legismertebb munkája, a maga korában nagy sikereket aratott, komoly hatást gyakorolva sok későbbi filmesre. Teljes jelenetek köszönnek vissza rá például Scorsese Dühöngő bikájából, Coppola Keresztapájából, ami nem csoda, hiszen mind ugyanarról szól: a szegény olaszok hogyan harcolják ki maguknak, hogy gazdag olaszok legyenek. Hogy most ezek valahol Brooklynban utcai bunyóval, Chicagóban maffianisztikus módszerekkel, vagy Milánóban becsületes munkával teszik ezt, az majdnem mindegy. A lényeg az az, hogy az olasz lélek valahol Nápolytól délre eredezik és onnan terjedt szét a világban. Legalábbis e filmek szerint.
A Rocco és fivérei családregény, amolyan igazi, szélesen áradó, s mivel olasz környezetben játszódik, tele van rengeteg nemzetileg sztereotip handabandázással, túláradó érzelmekkel, könnyel, drámával, tragédiával. A Parondi család valahonnan délről érkezik meg az akkoriban éledő olasz gazdasági csoda fővárosába, Milánóba. A mamma túlkoros tyúkanyóként istápolja felnőtt fiait, Roccót, Simonét, Cirót és Vincenzót, valamint a kis Lucát. A már tősgyökeres milánói polgároká vált pereputty nem fogadja szívesen a szegény déli rokonokat, így a család egy vadonatúj lakótelep pincéjében húzza meg magát. Kezdetben a fiúk hólapátolással keresik kenyerüket, majd ahogy telik-múlik az idő, úgy alakul egyre jobban a család sorsa. Csak Simone feketebáránykodik, először feladja sikeresnek induló boxkarrierjét, és egyre züllöttebb társaságba kerül, majd összeköltözik Nadiával, a kurvával. Rocco katonának áll, majd elszereti Simonétól Nadiát, aztán a profi bokszban is helyére lép, sőt túl is szárnyalja bátyját. Simone a megaláztatásból drasztikusan próbál kitörni. De a család másik fele hangyaszorgalommal gyarapszik: Vincenzo megnősül és szaporodik, Ciróból az Alfa Romeo gyári munkása válik. A film végén Parondiék már az emeleten laknak, szép, világos lakásban... tehát árad. Mit árad, hömpölyög. Szinte parttalanul.
A neorealizmus szociális érzékenysége még megvan Maestro Viscontinál, hatalmas történetet is mesél el ebben a szinte dosztojevszkiji bűnhődésdrámában, érdekes az a mód is, ahogyan a kor társadalmi változásait mutatja be egy család életén keresztül. Azonban e filmnél már vastagon rárakódott az olasz operák nyúlós melodrámája is, jelezve Visconti komoly vonzódását az opera műfaja iránt, melynek jelentős színpadi rendezőjévé is vált a későbbiekben. A filmen azonban ma már vicces látni a teátrálisnál is teátrálisabb gesztusokkal operáló színészeket, akiket (bár maximális riszpekt Nino Rotának) itt már nem támogat Puccini, Verdi vagy Donizetti zenéje, amelyek azért könnyen megcsavarják még a legérdesebb lelkű néző szívét is. Arról nem is szólva, hogy e műfajban is elsősorban azért gesztikulálnak olyan szélesen a szereplők, hogy az operaházak sokemeletnyi magasan elhelyezkedő kakasüllőin is rendesen lehessen látni őket. Persze, ez nem divat ma már az operában sem. Amit viszont Visconti e film bő félórás fináléjában művel, az ma már nyugodt szívvel nevezhető dagályosnak, sőt bombasztikusnak. Ez a hatvanas évek elején sem volt már modern művészet, hiszen ekkor már Godardék, Truffaut-ék csinálták az új hullámot a szomszédban, de egy háromórás filmes nagyepika még képes volt hatni a mozikban, ahol ekkor még nem volt Keresztapa, Huszadik század, sőt, Gyűrűk ura és Avatár sem. Ben Hur mondjuk volt, körülbelül azonos méretben is, de az veretes hollywoodi produkcióként másként funkcionált. A Rocco és fivérei az akkori filmművészet csúcsát jelentette, elsősorban a közönség számára. Alain Delon egyik első sikere ez a címszerepben, ami mai szemmel egyből az utolsó is lenne. Egyszerűen hiteltelen ez a vézna, puhány fiú a szelíd, de tökös délolasz parasztgyerek szerepében. Később viszont színész lett belőle... Itt most viszont még lejátsza őt Renato Salvatori Simoneként. Feltűnik Claudia Cardinale is, azonban egyértelműen Annie Girardot az Nadia, a kurva szerepében, aki ma is nyugodtan elképesztőnek értékelhető alakítást nyújt.
Tehát maximális tisztelettel, elismerve e film minden értékét, ma már azonban csak erős idézőjelek között, átlagosnál komolyabb filmtörténeti ismeretekkel ajánlott megtekintése. Az említett félórás, rettenetesen drámai finálén pedig már-már szinte önmaga paródiájaként is röhöghetnénk, ha annyira ízléstelen suttyók lennénk, akik például kancsalra rajzolják át szegény Mona Lisát. A filmvégi pozitív (?) vörösfarok pedig valóban megmosolyogtató. Körülbelül a film közepétől már azon agyaltam, milyen hollywoodi remake-t csinálnék belőle, ha én lennék mondjuk Coppola. A helyszín Brooklyn, of course. Több vér, több szex, több akció, és még több melodráma. Rocco szerepében Jude Law, Simone Russel Crowe, Ciro John Leguizamo, Nadia Julia Roberts és még sokan mások, ahogy mondani szokás volt. (Persze, lehetne fiatalítani is, ez is már kissé fakult line up...) Tuti lenne az Oscar-özön, ha már szegény Viscontinak sem jutott belőle. Asanisimasa szerint ez most csupán 6/10.
