Michael Haneke eredetileg minisorozatnak tervezte ezt a fekete-fehérbe komponált drámát, de így egybe vágva lett igazán monumentális vállalkozása, amely aprólékos, részletekbe menő hitelességgel mutatja meg egy német falu gyanús balesetekkel, öngyilkosságokkal, furcsa szabotázsokkal, rejtett, családon belüli és nyílt színi erőszakkal teli mindennapjait, az első világháború előestéjén.

Haneke

A fehér szalagot rendező Haneke korunk egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású filmrendezője. Münchenben született, művészcsaládban (apja színész-rendező, anyja színésznő), de gyerekkorát már Ausztriában töltötte. Filozófiát, színházelméletet, pszichológiát tanult, dolgozott dramaturgként, rendezett színházi előadásokat, majd különböző német nyelvű tévéknél vállalt munkákat. Első nagyjátékfilmes sikere A hetedik kontinens volt 1989-ben, mely erősen bressoni hatásokat mutató minimalizmusával keltett feltűnést. A filmben gyakorlatilag semmi nem történik, egy átlagos család éli mindennapjait, a hideg, üres monotóniában, ezt mutatja meg Haneke kíméletlenül, egészen addig, míg a lelketlenül zakatoló emberi gépezet fogaskereke kiakad. Haneke következő, komoly fesztiválsikereket arató filmjeinek fókuszában ezután is az elidegenedés, az elhidegülő társas kapcsolatok, az elembertelenedő társadalom vizsgálata áll. Emellett rendezett Kafka-adaptációt (A Kastély), a Funny Gamesből pedig snittről snittre újraforgatott amerikai verzió is készült, az eredeti német színészek (pl. Ulrich Mühe) helyett amerikaiakkal (pl. Tim Roth) helyettesítve. A nyomasztó Zongoralecke, a rejtélyes Rejtély óriási fesztivál-kedvenc alkotások, melyek a művészfilmek rajongóinak tetszését is elnyerték. A misztikus áthallásokkal terhelt Farkasok idejével viszont éppen e rajongókat osztotta meg, így sokan várták nagy kíváncsisággal, milyen lesz a beharangozott nagy mű, A fehér szalag... Nos úgy tűnik, a sztárokkal tűzdelt fesztiválmozik és irodalmi adaptációk után Haneke visszatért A hetedik kontinenssel elindított társadalomkritikai élű vonulatba, azonban a minimalizmust felváltva, azt szélesen, több ágban hömpölygő cselekménnyel, gazdagabb kifejezéstárral és aprólékosan kivitelezett kultúrtörténeti hitelességű kivitelezéssel „javított fel”.

Egy történet hitelessége,

hogy mi nézők mennyire hisszük el az alkotók mondandóját, nagyban múlik azon, hogy milyen tárgyi környezetben mutatják azt meg nekünk. Egy mában játszódó film esetében viszonylag egyszerű az eset, hiszen a környezet adott, csak a megfelelő stílust kell kiválasztani. A jövőben játszódó történethez pedig ugyanezt kell kitalálni, azonban ez is sokkal könnyebb, mint stílusosan és illúziót keltően megidézni mondjuk a múlt század elejének auráját, ruhákban, használati eszközökben, de még a színészi játékban is, a gesztusokat, a társas viszonyokat illetően, valamint a dialógusok szóhasználatában is, mindezt ráadásul egy német falura kivetítve. Haneke és stábja, a kellékesek, berendezők elképesztően precíz munkát végeztek. Ha láttunk már 1910-es évekből látott fotókat, melyek vidéki embereket, falusi élethelyzeteket ábrázoltak, ezek A fehér szalag képein élesen fognak visszaköszönni. Még arra is külön figyelmet fordítottak az alkotók, hogy az egyik jelenetben a háttérben zakatoló cséplőgép is olyan márkájú legyen, amilyet 1912-ben valóban használhattak egy délnémet faluban, a parasztok által viselt ingek, zakók és az ormótlan pantallók gyűrött és mocskos hajtókái, a kopott bakancsok, a sár áztatta ajtóküszöbök és sorolhatnám a végtelenségig, a természetesen (nem erőltetett effektnek) ható fekete-fehér képeken komplett időutazásra invitálnak. A fehér szalag tökéletes képi megjelenésében inkább tűnik egy fantasztikus állapotban fennmaradt korabeli filmdokumentumnak, mint modern, mai eszközökkel elkészített játékfilmnek.

Ítélet

A tökéletes történelmi hitelhez természetesen a képi megjelenéshez méltó színészi játék is kell, Haneke most jó érzékkel hagyta el az európai sztárokat, és viszonylag kevéssé ismert német színészeket alkalmazott, akik viszont elképesztően mély, pszichológiailag és kultúrtörténetileg is alaposan felépített alakításaikkal valódi és árnyalt figurákkal töltik meg a film hiteles terét. Kitűnőek a gyermekszereplők is, akik felnőttes alázattal alakítják a rájuk osztott, sokszor igen nehéz szerepüket. Mint korábbi filmjeiben, Haneke most sem elsősorban direkt képi rémisztgetéssel operál, hanem pszichológiai alapossággal felépített karakterei által a gyilkosság, vagy más rémtettek felé vezető út plasztikus megmutatásával sokkolja a nézőt. A film tárgya egy német falu, a tulajdonosi jogokat birtokló báróval, az intézővel, a pappal, az orvossal és a tanítóval, valamint ezek családjaival, ezek szövevényes viszonyrendszerével, és az ezekben rejlő alárendeltségi viszonyokból, a megjegecesedett társadalmi, hitbéli és egyéb más konvenciókból fakadó statikus, merev hazugsághalmazzal, melyet Haneke érzékletesen, precízen és drámai erővel tár fel, kérdések özönét felvetve, a válaszok megkeresését azonban a nézőre hagyva. Sziszifuszi, babra munka ez mindkét részre nézve, melyhez kell az átlagosnál jóval hosszabb vetítési idő. Viszont ez meg is éri a befektetést, mert a film, egyfajta enciklopédiaként, talán közelebb hozza az érdeklődőt a XX. század társadalmi és történelmi eseményeinek megértéséhez, indirekt, de használható formában. Asanisimasa szerint: 8/10