Menedék (Le Refuge), 2009 - Ez a film Francois Ozon "Halál-trilógiájánk" befejező része, stílusosan egy gyermek születése körüli bonyodalmakat meséli el. Felvonul Ozon világának legtöbb szegmense, van családi botrány, tengerpart, heroin, sőt, heroinos terhesség, terhesszex, homoszexuális pár, s mindez a megszokott szellős, elegáns, laza szerkezetben, mely viszont olyan stabil, mint a gránit magja, atomi szinten. Ozon csinálja ma a legszebb és legvilágosabb filmeket a világon, úgy, hogy témaválasztásában is meredek témákhoz nyúl, aki ismeri őt, tudja ezt, aki nem, az magára vessen (követ, hamut, tök mindegy). Nincs szó divatról, nincs szó (ál)művészkedésről, sem műmájerkedésről, csakis az élet legnagyobb dolgairól. Én imádom a filmjeit, ezt is. Asanisimasa szerint: 7/10

Szabadíts meg a gonosztól (Fri os fra det ond), 2009 - Dán brutália, avagy minden, amit az elvakult nacionalizmustól fűtött idegengyűlöletről tudni akarsz, de sosem merted megkérdezni. Sőt, egyáltalán elképzelni. Ole Bornedal remekműve Sam Peckinpah '71-es Szalmakutyák-jára hajaz picit, de nem remake. Minden ízében eredeti műről van szó, amelynek minden pillanata aktuális és hiteles. Bornedal forgatókönyve majdnem tökéletes, s bár a közepétől sejteni lehet a végkifejletet, az annyira brutális, hogy nem merjük elhinni. Mi nézők itt nem vagyunk dánok, de Bornedal melkasunkat böködő horgas mutatóujja nyomán egyre mélyebben süllyedünk a karosszékbe, és szégyeljük magunkat márcsak azért is, mert embernek születtünk. És igaza van! Ilyenek vagyunk, mint amit ez a dán faszi ábrázol - tessék csak kinézni az utcára. Közben még ki is röhög, s mi vele röhögünk, magunkon. Persze, a végén már csak a süket, béna, merev, halotti csend, talán a távolban csicseregnek valami madarak... Atomerős, velőtrázóan igazságos mozi ez, az Ádám almái nyomdokán. Rögtön az elején toljak be egy tízest? Nincs más választásom, ez az: 10/10

Búgócsiga (Volcsok/Wolfy), 2009 - És akkor ezzel mit kezdjek? Ha van olyan stílusirányzat, hogy lírai brutalizmus, akkor ez az orosz film annak csúcsa. Pedig Vaszilij Szigarev csak egy kislányról és anyukájáról mesél, az egész filmben összesen, minden jelenéssel együtt nem szerepel 15-nél több ember, 95%-ban csak a kislány és az anyja. Azonban őket az emberi létezés legtávolabbi peremvidékeire űzi számon (saját színpadi drámájában, melyből ezt az első filmjét is készítette), hogy mindezt varázsos, meseszerű képekben mutassa meg. Alekszej Arszentyev operatőr egészen odáig megy, hogy a hányást is úgy mutatja meg, mint amire vita nélkül jár a Michelin-csillag. És nem esztétizál, nem "gyönyörködtet" öncélúan, hanem csupán megteremt egy egészen egyedi, bűvős, de rothadt, lepusztult, sivár és lelketlen atmoszférát, amiben két lényegi szereplője él (ameddig tud). Mintha Nick Cave írná Björk életrajzát, és ezt emeljük a köbre. A társadalom peremén élő véglények szinte embertelen életéről még senki nem csinált ilyen gyönyörűséges filmet, mely viszont úgy vág gyomron, mint az ötliteres uborkásüvegben, csavarlazítóval gerjesztett denaturált szesz, egy slukkra. Szorokin "szívecskés" világa ehhez képes Disneyworld. Amit pedig Yana Troyanova (az anya szerepében) művel itt magával, testi és lelki értelemben, az a maximális lecsupaszítás - hát, ilyet nem sűrűn látni. Fix Oscaros alakítás, ha a hamburgerzabáló túlparti zsüri végig bírna ülni egy ilyen pacekba menő, őserejű filmet. Püff, még egy tízes! Mi lesz még itt? 10/10