A Ne szólj senkinek egy olyan film, amit -bár alapvetően nem szeretem a remake műfaját- szívesen megnéznék egy profi, thrillerben jártas rendező (mondjuk Fincher...) felfogásában, akár egy közepesen lejárt szavatosságú sztárral, mint pl. Tom Cruise, valamint egy nagyobb szkriptdoktori konferencia után. Mert a tapasztalt színészként ismert Guillaume Canet 2006-os rendezői próbálkozása, így, ahogy áll, a díjözön ellenére, majdnem nézhetetlen, mintegy bizonyítékául annak, hogy aki jó színész, az nem biztos, hogy rendezni is tud. (Ergo, nem lehet mindenki Clint Eastwood, vagy Robert Redford.)
Hogy majdnem megakad a film a torkunkon, az nem a több mint két órás vetítési időn múlik, hiszen van annyi történés a filmben, ami indokolná a relatív hosszúságot. Harlan Coben sok mindent belezsúfolt regényébe, melyből e film készült, ami abba a műfajba talán belefér, ám egy filmbe már soknak tűnik. Egy tapasztalt direktor, tapasztalt dramaturgi segédlettel még talán tudott volna rendet vágni a történetben, amely így lehetne egy valóban izgalmas, szövevényes thriller, megyilkolt, majd titokzatosan feléledt feleséggel, paranoiás üldözésekkel, gonosz politikusokkal és jófej gengszterekkel, Canet azonban ennek megrendezéséhez sajnos kevés volt.
Mondjuk, a krimi, vagy thriller műfajában a legszerencsétlenebb szerkezet az, amikor az egész műben lilázunk, meg hangulatot próbálunk kelteni, feszültséget fokozni, felmondani Hitchcock-órán a suspenze-leckét, hogy aztán a fináléban -a kulcsszereplő által monológban előadva!- magyarázzunk el mindent. Ilyenkor nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy az alkotó bizony meg akarta úszni a rafinált cselekményszervezéssel járó bonyodalmakat. E filmben is két órán át nézünk, mint Rozi a moziban, hogy az utolsó néhány percben valaki elmagyarázza, amit eddig láttunk, az mi volt. De OK. Legyen így. Viszont akkor legalább legyen a néző olyan feszültség alatt tartva, hogy eddig már lekaparta az arcát az izgalomtól, és alig várja, hogy valaki felkattintsa a villanyt, hogy visszaragasztgathassa a cafatokat. De nem. Canet lagymatag ritmusú, tétova, hiteltelen és indifferens színészekkel telepakolt, borzalmasan vontatott és unalmas jelenetsorral traktálja a nézőt, melyek tobzódnak a nevetségesen béna fordulatokban és rosszul alkalmazott műfaji klisékben. Ráadásul mindezt csakis azért, hogy a végén az egyik szereplővel néhány mondatban elmesélje, amit addig kellett volna látnunk... Szóval ez nagyon rossz volt, a filmet csakis saját felelősségre ajánlom fogyasztásra. Én is inkább mentem volna helyette fagyizni, vagy mittudomén. Asanisimasa: 3/10