A Dina vagyok az összskandináv filmipar eddigi legköltségesebb produkciója, két lényeges dolgot bizonyít: Skandinávia természetileg gyönyörű, illetve a legtöbb kevéshez szokott rendezőnek elszáll az agya, ha sok pénzhez jut. Kevés kivétel akad az utóbbiból, Ole Bornedal sem az. Nagyszabású, hömpölygő filmeposzt tervezett, mintegy a skandináv nőtípus Kalevaláját, de végül csak egy csilivili turisztikai album sikeredett belőle, amilyeneket az Alexandra-típusú könyvesboltokban, közvetlenül a lépcső mellett, a jobbra található stócból szoktunk válogatni.

Látomások, költői képek akadnak szép számmal a csodálatos tájképek mellett, ezek azonban egymás mellé állítva alig adnak ki egy nyamvadt szinopszist, nemhogy filmeposzt. A film karakterei, még a fő- és címszereplő Dina is, levegőben lógó transzparens-figurák, a többi szereplővel kényszerűen meglévő kapcsolatrendszerük pedig esetleges. A mellékszereplők (pl. Tomas) holmi búvópatakként előbújnak valahonnan, hogy aztán minden ok és következmény nélkül eltűnjenek, majd fél óra múlva újra előbukkanjanak. Az igen költséges filmben maszkra alig költöttek, a szereplők szinte nem is öregednek, Dina pl. gyerek, majd felnőtt. 10 és kb. 25 éves, pedig a cselekmény szerint azért ennél lényegesen nagyobb intervallumot él meg, filmidőben is. Sok jó nem mondható el jellemfejlődésükről sem. Bár Dina apja fejlődik, az őrjöngő férjből teszetosza, ám cinikus nagypapa lett, de hogy miért, hogyan, milyen körülmények miatt, ezt Bornedal és az írók megtartották maguknak. Dina (Maria Bonnevie ill. Amanda Jean Kvakland - Dina gyerekként) jobbára szemét forgatva, meresztgetve próbálja tudtunkra adni, hogy ő egy különleges személyiség. Az is, mint ahogy egy elmegyógyintézet összes ápoltja (sőt, tulajdonképpen mindenki a világon) különleges személyiség. De sem csodálatot, sem vágyakozást, de még érdeklődést sem bír kelteni maga iránt.

Ez persze betudható a színészvezetés teljes hiányának is, hiszen még az olyan rutinos bölények, mint Gérard Depardieu (Jacob, Dina férje) vagy Mads Mikkelsen (Niels, Dina mostohafia) sem tudnak nagyon mit kezdeni figurájukkal, nemhogy a viszonylag névtelen (vagy csak felénk kevéssé ismert) skandináv színészek. A rendezőt szemmel láthatóan semmi más nem érdekelte, minthogy a vásznon viszontláthassa látomásos képeit. Hogy ezek aztán mégsem állnak össze filmmé, az kizárólag az ő hibája. Az amúgy tehetséges Ole Bornedal filmje így legalább akkora csalódás, akkora kudarc, mint nálunk volt annak idején a Hídember. A Dina vagyok-ot is csak a szépséges tájképek mentik meg attól, hogy olyan költséges nevetség tárgya legyen, mint Bereményi hasonló kondíciókkal, bár eltérő igénnyel készült kurzusfilmje. Asanisimasa: 3/10