A project minden bizonnyal Benicio Del Toro fejében született meg, és hosszú vajúdáson ment keresztül, míg 2008-ban megszületett (ám a közönséghez még mindig nem jutott el széles körben). Del Toro egész egyszerűen el akarta játszani Ernesto 'Che' Guevarát, a legendás és/vagy ellentmondásos argentin születésű forradalmárt, ikont, szentet, mumust, tömeggyilkost és pólódekorációt, ennek érdekében a produceri teendők nagy részét is magára vállalta. Eredetileg úgy volt, hogy Terence Mallick rendezi a Che életéről szóló filmeposzt, azonban a rejtőzködő mágus (az Újvilág kedvéért) még 2004-ben kilépett, és helyére Steven Soderbergh került, aki végül be is tudta fejezni a filmet, ami viszont egyből kettő lett.

Az első rész az Argentin al- vagy mellékcímet kapta, és Che életének 1955 és 1962 közötti szakaszát dolgozza fel, a Fidel Castro oldalán, a korrupt Battista kormányának megbuktatásáért megvívott gerillaháborút, majd kommunista forradalmat és az új kubai rendszer első napjait. Az első rész tulajdonképpen egy teljességgel hagyományos életrajzi film, abban az értelemben, hogy témáját kívánja bemutatni, annak valójában, de élete eseményeinek kronológiai felsorolását mellőzve, illetve csak néhány fontosabb eseményre koncentrálva. Látjuk Che-t különböző élethelyzetekben, harcos gerillaként, bölcs és törelmes vezetőként, orvosként, szenvedélyes szerelmesként és kezdő politikusként. Soderbergh két méter távolságot betartva mutat, vág és szerkeszt, túlzottan nem lelkesül, hiszen mégiscsak egy menő hollywoodi rendező ő, de nem is gyaláz. Dinamikus ellenpontként Del Toro hittel, tűzzel és átéléssel szinte átlényegül - alakításából érezni, hogy Dél- és Közép-Amerikában Che Guevara valóban élő személyiség a mai napig, szent és mítosz. Kettejük munkájából tulajdonképpen egy kissé hosszúra nyúló, de alapvetően objektívnek tetsző kép rajzolódik ki, amit a jobb oldal szélén ácsorgó hőbörgők nyilván gyalázatosnak gondolnak, ám ez legyen az ő bajuk, félnivalójuk nekik van. Az tény, hogy a szélsőjobb által emlegetett népnyúzó tömeggyilkos se ebben az első, se a következő, bolíviai forradalom-exportot és Che halálát feldolgozó részben nem tűnik fel. Lehet, hogy azért, mert ilyen nem is létezik, talán csak az ő kényszerképzeteikben. Annyi azonban biztos, hogy aki halála után több mint negyven évvel is képes ekkora érzelmek kiváltani személyét illetően, illetve ellenében, az jelentéktelen figura nem lehet.

A második rész, kis időkihagyással, 1965-től Che haláláig, 1967. október 9-ig terjedő időszakkal foglalkozik, és a Gerilla alcímet viseli. Az első részhez képest lényegesen homogénebb, mégis összetettebb ez az etap, a legnagyobb részben úgy tűnik, mintha nem is Soderbergh, hanem Mallick rendezte volna, sokszor mintha annak a vékony, piros vonalnak párhuzamosát látnánk, hálistennek azonban, Mallick okoskodó, lila álbölcselkedése nélkül. A cselekmény egyszerű, mint a százas szög: Che elhagyja Kubát, és némi földrajzi jellegű vargabetűk megrajzolása után, melyekkel ez alkalommal nem terhelik az alkotók a nézőt, Bolíviában köt ki, hogy ott is megszervezze a forradalmat és elűzze a népnyomorító katonai rezsimet. Che a bolíviai dzsungelben, igen nehéz körülmények között vívja harcát a szociálisnak álcázott ideológiai forradalom iránt érdektelen hely parasztok közönye, a külföldi forradalmárok irányítását rosszul tűrő helyi gerillák, illetve azok egyre jobban megcsappanó harci kedve, az árulások, a rezsim növekvő ellenállása és saját betegsége, a tüdőbaj ellen. Ez a második rész ezt az összetett folyamatot, magát az illegalitásban folytatott gerillaharcmodort ábrázolja igen plasztikusan, átélhetően, komoly és szomorú tanulságokkal. Che továbbra is türelmes, bár határozott parancsnok, aki ugyanazt várja el katonáitól is: a parasztoknak mindig fizetnek az élelemért, az ellenséggel szemben viszont nincs kegyelem. A tömeggyilkos Che-nek továbbra sincs se híre, se hamva. Ebben az olvasatban Che talán leginkább saját romantikus forradalmának, hitének és elveinek áldozata.

Soderbergh-nek két zseniális rendezői döntése volt e filmben, az egyik, hogy végig spanyol anyanyelvű színészek játszanak spanyol nyelven. Ez kézenfekvőnek tűnik így utólag, de ismerve a hollywoodi trendeket, valójában bátor vállalás, hiszen így már nyelvi alapokon is hozza a valóság elvárható illúzióját. A másik jó döntés az volt, hogy gyakorlatilag a két részes filmben szinte sohasem mutatta szemtől szembe Guevarát, mindig néhány lépés távolból, oldalról vagy félig hátulról. Ez a nézőpont egy kivűlálló személyes perspektívája, nem pedig egy személyiség mélyanalízise. Egy szubjektív portré. Talán ezt támasztja alá a legutolsó kép is, melyen Che Guevara, egy hajó korlátjára támaszkodva, talán a filmben először néz szembe a nézővel. Tekintetében, illetve Del Toro tekintetében ott a kérdés, melyre oly sok válasz adható. Mindenki megadhatja a számára legelfogadhatóbbat.

Asanisimasa: 8/10 (A két rész együtt.)