Olyan ez a film, mint amilyenek a Bud Spencer-Terence Hill filmek lehetnének, ha azok nem adnák olyan olcsón, nem merülnének ki a méretes parasztlengők és bárgyú pofákat vágva előadott kaki-puki poénok óvodás szintű szórakoztatásában. Nem csak a színészeken múlik, bár nem kérdés, hogy Gene Hackman jobb színész Bud Spencernél, és Al Pacino se mérhető össze Terence Hill-lel, ami ezúttal nem a szőke, égszínkékszemű bájgúnárt fényezi. Vannak olyan filmesek, akik bőven megelégszenek azzal, hogy a közönség elsődleges igényei alá mennek, és ha az kacag, akkor a dolog elintézettnek van tekintve, és van olyanok, aki egy picit mélyebbre szeretnek nyúlni, kicsit többről szeretnek beszélni, minthogy vannak a rosszak és vannak jók, és a végén győz a jó: Jerry Schatzberg Madárijesztő című filmjében legalábbis ez utóbbira tesz kísérletet.
A Hackman által alakított bumfordi, zsémbes, problémáit előszeretettel ökleivel rendező Max és az izgága, vicces kedvű, beszédes, de kedves Lion (Pacino) valahol a néptelen országúton találkoznak, miközben stoppolni szeretnének. Lionnak kemény munkájába kerül, hogy társául szegődjön a mogorva, hat évnyi sitt után szabadult Max-nek, azonban végül elválaszthatatlan barátokká válnak, s együtt haladnak immár közös céljuk, egy Pittsburghben megnyitandó autómosó megnyitása felé. Az út azonban több buktatót tartalmaz számukra, mint azt szeretnék.
A Madárijesztő alapvetően egy vagabund road-movie. Történéseinek következtében két főszereplője tulajdonképpen ellentétes irányú személyiségfejlődésen megy keresztül, Max életrevalóbbá, szeretetre méltóbbá válik, Lion pedig... Nos, az ő sorsa ezzel éppen ellentétes irányba halad, a film keserédes alaphangulatának keserűbb felhangjait megadva. Az "édesebb" hangok Max felemelkedését kísérik, miközben azért nem feledjük, ebben Lionnak milyen óriási szerepe van.
Zsigmond Vilmos levegős képkompozíciói kitűnő játékteret adnak a két tökéletesen ellentétes habitusú, ekkor még pályája elején járó nagy színésznek, egyben érzékletesen mutatja meg azt az amerikai tájat, mely egyszerre csodálatos és embert próbálóan kemény vidék. Schatzberg annak idején Cannes-ban Arany Pálmával díjazott filmjében hús-vér karaktereket, összetett emberi sorsokat mutat meg a maga természetességében, mindenféle katedraízű moralizálástól mentesen. Ritkaság alapvetően hollywoodi filmben, a hetvenes évek elején, bármiféle szociális érzékenységet, bármiféle realista igényű környezetábrázolást fellelni, a Madárijesztő ebben is kivétel, mely azonban sikerrel kerüli a túlzott dokumentarizmus száraz tárgyilagosságának nézőtaszító csapdáját is. Kissé ugyan komótos, de alapvetően emberi, megható film, érvényes figurákkal és megoldással. Asanisimasa: 8/10