Szóval, úgy gondolom, hogy az igazán nagy színész nem az, aki széles gesztusokkal, szemöldökét ráncigálva, grimaszolva, hátán fekve szaladgálva, hűdenagyátéléssel ordítja szemünk közé azt, amit a dialógírók a szájába adtak. Még az sem feltétlenül nagy színész, aki egy az egyben másolja a klinikai esetként számontartott szocio- és pszichopatát, a közepesen súlyos autistát vagy mondjuk egy lebénult haldoklót, aki csak szemeit tudja mozgatni. Az igazán nagy színész onnan ismerszik meg, hogy gyakorlatilag semmit nem csinál a filmvásznon, mégis őt nézzük, holott nem néznénk, ha nem lenne érdekes. Alig észrevehető, finom gesztusokkal, odavetett tekintetekkel dolgozik, mégis elvisz a vállán egy egész filmet. Kikerülhetetlenül és szemmel láthatóan jelen van a filmben, még akkor is, ha az egy kifejezetten lassú ritmusú, viszonylag hosszú snittekből építkező mozi. Vonzza a nézői tekintetet, lényéből árad, sugárzik valami titokzatos, megfejthetetlen izgalom.

George Clooney ilyen, de mindig is ilyen volt, szerepeljen akár tévésorozatban, akár háborús drámában, akár tinglitangli romkomban, akár hollywoodi Tarkovszkij-remake-ben. (Vagy éppen volt "rengeteg", egyebekben, mint arra Kaamir kolléga emlékeztetett, teljes joggal - ez azonban Clooney még inkább a nagy színész-voltát erősíti: ilyen, de tud nagyon-nagyon olyan is lenni, ha az kell.)  Az amerikai című filmben pedig nagyon ott van. A világhírű sztárfotósnak, világhírű sztárok világhírű fotósának, Anton Corbijnnak nagyon jó szeme van, ha ezt eddig nem tudtuk volna életműve alapján, mikor rábízta Clooneyra első igazi mozifilmjének abszolút főszerepét, mert az őszes, ám igencsak slank sármőrszínész remekel benne. Azt mondják a zindexesek, hogy George Clooney a világ legunalmasabb bérgyilkosa. A nagy büdös lófaszt. A filmtörténet egyik leghidegvérűbb, legprofibb, legrejtélyesebb és nem mellesleg, legtragikusabb bérgyilkosát alkotta meg ebben a filmben. Nem holmi vastag kontúrral kihúzott, csiricsáré képregényfigurát vagy sorozatcelebet, hanem igazi, sokrétű, gazdag, hús-vér személyiséget. Aki ezt nem látja, ne nézzen semmit se ezentúl, mert hiábavaló időtöltés számára.

A filmen abszolúte nem látszik kezdő rendezőjének bénázása (az Ian Curtis-portrét hadd ne tartsuk filmnek, ott még elsősorban a portréfotós agya munkált, így a végeredmény is inkább egy artisztikus diaporáma, mint film), már az esztétikus főcím előtti expozíció is brutálisan pontos, hibátlan jelenet, de utána is patikamérlegen kimért adagokban történik minden egészen a személyes tragédiában megnyilvánuló apokaliptikus záróképig. Lassú a film, igen. De minek is rohanni mindig? Mi értelme a rohanásnak, ha nem vagyunk képesek olykor megállni és szétnézni, mi van körülöttünk? Mit hagytunk magunk mögött? E filmben, jelen esetben egy középkori csodás olasz városka, Castelvecchio, ahol a Clooney által alakított bérgyilkos meghúzza magát. Egy ilyen környezetben, egyáltalán hova kéne rohanni? Clooney sem rohan, hiszen itt éppen rejtekén van - ráadásul, a thrilleri suspense is csak egy alapvetően lassú ritmusú filmben működik igazán. Hagyni kell a nézőnek időt, hogy rendesen kiverhesse a frász. Mindamellett, amikor fel kell gyorsulni, Corbijn sem habozik a gázra lépni.

Mondanom sem kell, hogy pazar módon fényképezett film ez, hiszen a rendező is elég rendesen otthon van a vizuális műfajokban, Martin Ruhe pedig szemet gyönyörködtető módon fényképezte még a véres gyilkosságot is, nemhogy az odáig vezető -olykor kifejezetten romantikus fordulatokat vevő- utat és magát a történetet magába foglaló, hihetetlen olasz tájat. Asanisimasa: 9/10