Hogy kapásból ellentmondjak magamnak, Az 54. hadtest minden ízében, minden pillanatában tökéletesen különbözik az előző posztban tárgyalt kitűnő horvát filmtől, holott háborús tematikájú mindkettő. De amíg a Élők és a holtak szikár-szárazon, brutálisan és a hősiességnek legkisebb említése nélkül vágja szemünk közé a háború tökéletes értelmetlenségét, addig ez a 1989-es amerikai film kivétel nélkül önmagukat is feláldozó hősökről szól, akik egy jobb világ reményében mentek a biztos halálba, mintegy bizonyítva, hogy létezhet "jó" háború is. Ráadásul, egy jó filmen...
Persze, más kort is idéz meg Edward Zwick nagyszabású történelmi háborús drámája, az amerikai polgárháború kellős közepén járunk, a XIX.század hatvanas éveiben, amikor a liberális északiak a konzervatív, rabszolgatartó déliekkel vívtak véres háborút, többek között a feketék felszabadításáért. A film az első, csak feketékből álló északi ezred története, hozzávetőleg, legalábbis játékfilmes viszonylatban igen pontos történelmi hűséggel, és kellő árnyalással. A film egyik főalakja a tekintélyes, liberális bostoni fehér családból származó Robert Gould Shaw ezredes (Matthew Broderick), aki könyelmű, ábrándos és elkényeztetett nyalka ifjú katonatisztként kapja feladatául az első fekete ezred megszervezését, aminek nagy lelkesedéssel lát hozzá, de csak közben (a film végére) válik valódi történelmi személyiséggé és hőssé. Shaw idealista katona, aki azonban akár meghalni is kész elveiért. Ízig-vérig romantikus hős. Vele szemben (?) áll hajdani gyerekkori barátja, a fehér, úri környezetben nevelkedett, kifinomult és művelt, ám fekete Thomas (Andre Braugher), aki önkéntesen áll be harcolni az ezredbe, közlegényként, így rögtön szembesül a hadsereg kíméletlen hierarchiájával, valamint saját identitásával, ami még a liberális északiak között is csupán másodosztályú, bár szabad állampolgárrá minősíti. Kettejük között katalizátor a renegát, önfejű Trip (Denzel Washington) és a bölcs Rawlins (Morgan Freeman).
Zwick az itt is alaposan bemutatott "csapatépítő tréninget" aztán elkövette még egyszer, ezúttal japán történelmi környezetben, a Tom Cruise által főszerepelt Utolsó szamurájban, de már itt is nagyon profi. Freddie Francis Oscar-díjjal honorált operatőri munkájával olyan látványos csatajelenetekkel kápráztatja el a nézőt, hogy nem is hisszük el, mindössze 18 millió dollárból készült el a film. A tömegjelenetek élősúlyban is zsúfoltak, a robbanásokkal sem spóroltak, s mindez tényleg igazán élethűen fest a vásznon (az igazin nyilván még inkább). Mondják, az amerikaiak utolsó igazságos háborúja az Észak Dél elleni polgárháborúja volt, ami nyilván némi túlzás, azonban Zwick nem esik abba a csapdába, hogy túlzottan fényesen festi meg a vitán felül "jó" oldalt: az északi "jó" fehérek több jelenetben is vaskosan gúnyolják a feketéket, de a feketék is egyből hajlanak a rosszra, ha alkalom adódik. Nem kerülnek szőnyeg alá olyan, általában kínosan elhallgatott momentumok sem, mint az északiak felsőbb parancsra történő fosztogatásai a déli udvarházak ellen, valamint a cinikus, velejéig romlott hadtáp korrumpálhatósága. Déliek talán nem is szerepelnek a filmben, csak valami távoli masszaként, illetve áldozatként - bár a film nem róluk szól. Shaw ezredes személyiségfejlődéséről szóltam, mielőtt az a vád érne, hogy ez egy idealizált figura, a történelmi tények éppen ezeket az idealizált vonásokat igazolják. ("A kurva életbe', egy igazi hős!") Thomas Searles és Trip, valószínűleg fiktív karaktere már picit cinkesebb, de mivel ez mégsem dokumentumfilm, így ezek picit didaktikus személyiségrajza talán megengedhető, dramaturgiai szempontból. Az amúgy tisztességes történelmi hűségtől eltekintve, a film drámaként is pontosan szerkesztett, az utolsó jelenet katarzisával egyetemben. Igazi, nagyívű, klasszikus hősi eposz ez, mely mentes mindenféle átideologizált szájbarágótól. Asanisimasa: 9/10
