Ugyanaz a mocsok megy Törökországban is, mint nálunk és bárhol máshol a világban: ha egyszer egy politikusnak szívességet teszel, utána a legjobb, ha úgy 
teszel, mint a távol-keleti legendabéli három majom. Nem láttál semmit, nem hallottál semmit és nem is mondtál semmit.
Nuri Bilge Ceylan
A kortárs török filmművészet egyik legjelentősebb alakja Ceylan, aki a fesztiválsztár Fatih Akintól, vagy Ferzan Özpetektől eltérően, nem emigrációban, hanem otthon, Törökországban alkot. A kora ötvenes éveiben járó rendező kacskaringós úton jutott el a filmezésig. Villamosmérnöknek tanult, majd hosszabb időt csavargással töltött, például a Himalájában, buddhista szerzetesek között élt hónapokig. Már az egyetem alatt elkezdett fotózni, valamint különféle filmes képzéseken vett részt. Ismerősei rövidfilmjeiben vállalt kisebb-nagyobb szerepet, ekkor még színészként. 1995-ben készítette el első, Koza (Gubó) című rövidfilmjét, melyet első török kisjátékfilmként be is válogattak a Cannes-i fesztivál rövidfilmes szekciójába. Ettől kezdve Ceylan megállíthatatlanul filmrendező lett, ír, rendez, fényképez, sőt néha még játszik is. Bemutatkozó három filmje rögtön egy többé-kevésbé összefüggő trilógia (a törökök valamiért furamód ragaszkodnak ehhez a hármas tagolású szerkesztési módhoz, lásd pl.: Kaplanoglu Tej-Tojás-Méz trilógiáját), mely szülőföldjének távoli vidékein játszódik, gyermekkori emlékeket felidézve. Sajátos, filozofáló, meditatív történetmesélő modorára, valamint ehhez adekvát erős vizualitására meg is kapta a „török Tarkovszkij” becenevet. Következő három filmje már inkább köthető a Boszporuszhoz, mint Törökország jelképéhez, valamint a városhoz, Isztambulhoz. Hősei tipikus városi figurák, egy fotós és egy munkanélküli gyári munkás a Messze című filmben, melyet annak idején Cannes-ban a zsűri különdíjával jutalmaztak. A következő Iklimler (Éghajlatok) című filmben maga a rendező és felesége alakították a főszerepeket: egy professzort, illetve egy díszlettervezőt. Nem várt helyről jött a reklám, a Coen-testvérek egy igen vicces kis szkeccset szenteltek a török rendezőnek, és e filmnek (csak 3:19):
Eddigi legutolsó filmje a 2008-ban készült Három majom, mely ismét megkapta soros cannes-i elismerését, ezúttal Ceylan lett a Legjobb Rendező.
Esik
Törökország mediterrán ország, melyhez vakító napsütést, olajfákat, fehér mészkősziklákat szokás asszociálni. Ehhez képest Ceylan filmjeiben ritkán süt a nap. Meleg az van, de szinte kizárólag fullasztó, rekkenő, elviselhetetlen hőség. A szereplők atlétatrikóban pihegnek, újsággal legyezik magukat, sőt egyenesen az arcukba fordítják a ventillátort. Sokszor van azonban hideg is, sőt havas, rideg téli idő, sokszor pedig esik. Néha, mint a Három majom emlékezetes záró képein, kifejezetten vihar közeleg, éjfekete felhők, villámok és mennydörgés. Kényelmetlen, kellemetlen, vészterhes hangulat, ha esik. Nem derű tehát, hanem ború. Sőt háború, lelki, érzelmi értelemben.
Bűnhődés és bűn
A háború egy háromtagú családon belül zajlik. Eyüp, az apa –egy politikus sofőrje– börtönbe kerül, mert felvállalja főnökének halálos kimenetelű gázolását. Ugyanaz a mocsok, mint nálunk, a politikusok csak saját magukat sikálják tisztára, ám mindenki mást bemocskolnak maguk körül. A politikus pénzt ígér: amíg Eyüp börtönben ül, fizetését elküldi a családnak. Ismael, a fiú azonban többet szeretne: egy autót. Hacer, a feleség mindent elkövet a politikusnál, hogy adjon még pénzt. Míg Eyüp a börtönben bűnhődi a politikus bűnét, felesége összeszűri a levet a politikussal. A sikertelen vizsgái miatt is frusztrált Ismael kétségbeesett dühét először az anyján, majd a politikuson tölti ki. Eyüp, ahogy kiszabadul, ezúttal fia bűnével kénytelen szembenézni… Eyüp se feddhetetlen figura amúgy. Gondolkodás nélkül felvállalja azt a tettet, amit nem ő követett el, és a film végére sem tanul az esetből. Feleségével végtelenül agresszív, megalázó és durva. Törekszik ugyan a megbocsájtás felé, de képtelen azt megtenni. Ismael léha, céltalan, kiürült és fásult figura, a film nagy részében csak az ágyán döglik. Hacer a legszerethetőbb karakter hármójuk közül. Védtelen és a török kulturális sajátosságok miatt tehetetlen nő, aki kétségbeesetten próbája a dolgokat helyrehozni, de erre esélye sincs. Ceylan azonban mégsem moralizál, hanem pszichologizál. Ennek megfelelően, igen mély és intenzív színészi jelenlétet vár el színészeitől, amit azok gond nélkül hoznak is. Zenét szinte nem is használ, ami zeneszerű zörej adódik a filmben, az vagy a vonatok állandó zakatolása (sínek mellett lakik a család), vagy a telefon hosszas csörgése. Ez utóbbinak komoly dramaturgiai funkciója is van, míg az előbbi inkább csak hangulati-, illetve a ritmikai tagolást elősegítő művészi elem. A film komor és baljós üzenetét statikus, elegánsan komponált, szürkés-színtelen, fakó képek közvetítik: a mai Törökországban ugyanaz az elidegenedettség, értéknélküliség tapasztalható, mint bárhol máshol, Európában. Így a Három majom is leginkább egy átlagos európai művészfilmnek tűnik, nem pedig furcsa és izgalmas egzotikumnak, mint azt esetleg (el)várnánk. Asanisimasa: 6/10
