asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Méh (Womb, 2010)

2011.04.07. 10:14 efes

A kortárs magyar film egyik legegyénibb hangú alkotójának első igazán nagy játékfilmje a Méh(Womb). Fliegauf Benedek pályáján voltak már remek kisjátékfilmek, volt hiánypótló dokumentumportré, voltak játékfilmek is. Én azonban sem a Rengeteget, sem a Dealert nem tekinteném nagyjátékfilmnek, amolyan rendes, igazi mozifilmnek, minden erényük, és az összes elragadtatott (kissé tán el is hamarkodott) elismerés ellenére ezek a filmek még minőségükben, töredékes, vagy éppen experimentális jellegű narrációjukkal, néha bántóan civil szereplőikkel inkább csak filmes gyakorlatnak, teszteknek foghatók fel, melyek azonban tagadhatatlanul figyelemreméltó első lépcsőfokai egy remélhetőleg magasra ívelő pályának. A Tejút sem igazi nagyjátékfilm, de az már egy határozott látásmóddal és gondolatvilággal rendelkező, érett alkotó bátor műve, azonban inkább képzőművészeti jellegű mozgóképes kísérlet, mint filmes értelemben vett játékfilm. Zen-buddhista példázatsor, vagy formalista blöff - jellemezte annak idején Fliegauf a filmjét, amivel maximálisan egyet is értek, azzal a kiegészítéssel, hogy mindkettőnek remek. A Méh(Womb) azonban már gyakorlatilag hibátlan alkotás, van eleje, közepe és vége, ráadásul el is jut odáig. Szól valamiről, nem közhelyesen, ellenben sarkosan és bátran. Kitűnő színészi alakításokat láthatunk egy koncepciózus, átgondolt, a történethez és mondanivalójához szervesen rögzülő, azt illusztráló, de hozzá jelentésgazdagítóan is hozzájáruló, lenyűgöző látványvilágban.

A film felületes olvasatra egy sok éven átívelő sajátos (és tragikus) szerelmi történetet mesél el, ám valójában ennél sokkal komolyabb dologgal, az emberklónozás, egyelőre még (valószínűleg) fikciós témakörével foglalkozik, elsősorban etikai és erkölcsi szempontból. Fliegauf alapvetően ateista szempontból, természettudományos, darwini koordináta-rendszerben modellálja a klónozás problematikáját, azonban az elmélkedés közben gyönyörű katolikus-keresztény allúziókba fut bele (majd csúszik is ki belőlük, tegyük hozzá)... Ám az így meghozott végkövetkeztetés teljességgel emberi, mondhatni józan paraszti ésszel is kiókumlálható, de minden bizonnyal pszichológiailag is megalapozott, így megfellebbezhetetlenül érvényes erejű is.

A már említett végtelenbe vesző, kietlen, szeles és hideg, de valahogy mégsem barátságtalan, sőt kifejezetten otthonos érzetet keltő látványvilág (Szatmári Péter újabb kitűnő munkája) talán mindannyiunk kollektív tudattalanjában jelenlévő őseredeti Kezdet képét idézi a tenger hullámainak mindvégig jelenlévő állandóságával. A főszereplő Eva Green azonban már nevében a bibliai ősasszonyt idézi, tekintetében, arcában pedig az örök Madonnát. Az első véletlen, a második már bizonyosan egy tudatos színészválasztás eredménye, melynek az eddig elsősorban kommersz tömegfilmekben szereplő színésznő minden tekintetben meg tud felelni. Figurája, rejtélyes karaktere a film egyik kulcsa, így tulajdonképpen zseniális húzás az is, hogy bár a filmben minimum 20 évet él, tulajdonképpen látványosan nem öregszik, mégis hiteles 20 éves szeretőként és több mint negyvenes anyaként is. Azt a bonyolult lelki folyamatot, melyen átmegy és ami egyben a film tulajdonképpeni gondolati, érzelmi és lelki fősodra is, kevés színészi eszközzel, ám talán éppen ezért hitelesen közvetíti. Kitűnően működik mellette partnere, a tulajdonképpen ismeretlen Matt Smith is, gondolati és érzelmi értelemben szintén nem egyszerű kettős-szerepben. Ki kell emelni a magától értetődő természetességgel játszó gyermekszereplőket is, akik a filmezést még valószínűleg egy furcsa játéknak fogták fel, azonban, hogy azt és úgy játsszák, hogy az a rendező bácsinak is megfeleljen, ahhoz megint Fliegauf kivételes pszichológiai érzéke kellett.

Lehet vitatkozni a film által képviselt végkövetkeztetéssel, sőt még magának a problémának felvetésével is, azt azonban nehéz elvitatni, hogy mennyire következetesen végigvitt és végiggondolt példázat ez, melynek a film minden eleme, minden pillanata és képkockája alá van rendelve, sőt mi több, meg is van feleltetve. Szigorúan funkcionális minden kép a filmben, egy másodpercnyi önkény és öncélúság sem tapasztalható, mégis élő, szinte lélegző, lassú áradású, képlékeny folyam. Kivételesen bátor és kivételesen érzelmes, okos alkotás a Méh(Womb), mely mindenképpen beleillik az olyan filozofikus scifik mezőnyébe, mint pl. a Napfény, a Solaris, a Hold vagy az Asztronauta. De a Womb legközelebbi "rokonának" mégis talán Alfonso Cuarón Az Ember gyermeke című filmjét érzem, nemcsak témabéli, hanem hangulati és érzelmi hasonlóságai miatt is. Ez azonban egy szuverén, önálló, minden tekintetben világszínvonalú alkotás, és örvendetes tény, hogy ezt egy mára beérett, felnőtt magyar filmrendező készítette, részben magyar produkcióban. Asanisimasa: 9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://asanisimasa.blog.hu/api/trackback/id/tr502767382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2011.04.07. 10:24:17

"bántóan civil" na, ezt szépen mondtad! igaz! nem mondom meg, melyik szereplőjén tényleg sírtam, hogy dehát így nem beszél senki!!!, egészen, amíg nem találkoztam vele személyesen.. de, bmeg, tényleg így beszélt.
süti beállítások módosítása