Mint első hivatalos magyar Dogma-filmet, mindenképpen számon kell tartani Dömötör Tamás 2006-os Premier című filmjét. Egyfajta kísérletnek, ujjgyakorlatnak megteszi - filmként azonban kevéssé működik. A relatív kudarc oka egyszerű, Lars von Trier és Thomas Vinterberg Dogma'95 elnevezésű filmkészítési knowhowja nem alkalmas filmkészítésre, még akkor sem, ha e szigorú szabályrendszernek megfelelve készült is néhány olyan darab, melyek méltán kerültek bele a világ filmművészetének nagykönyvébe. A Dogma alapvetően a valóság minél tökéletesebb, manipulációktól és más külső, zavaró behatásoktól mentes megragadására szolgáló, nagyjából dokumentarista metódus, melynek 
jellegzetes stílusjegyei (kézikamerázás, csak az a hang a hasznos, amit a felvétel idején felvesznek, nincs külön világítás, nincs "felszínes" cselekmény, stb.) az első néhány, valóban forradalmi kísérlettől eltekintve (ám azokat is beleértve) ma már inkább üres formalizmusnak, hovatovább modorosságnak hatnak. A punkszakácsként és a remek Füst Milán-parafrázissal egyaránt erőteljesen kopogtató Dömötör e filmjében javarészt alkalmazta is a Dogma szabályait, azonban sokszor el is tért tőlük. 67-ik bizonyítvánnyal is ellátott "dogmatikus" alkotás előtt azonban már erősen felhígult a mezőny. Hiszen itt már a rendező neve is fel van tüntetve a stáblistán, továbbá alkalmaz fényszűrőt a kamera objektívjén, melynek következtében a Duna hullámai revüműsorba illő csillagokként szikráznak. Van benne ún. "sekélyes" cselekmény, aminek bár csak a végeredményét látjuk, de feltűnik mind a gyilkosság eszköze, mind annak eredménye. És így tovább...
Egy színházi premierre készülő színésznő lelki válsága visszatérő téma a filmművészetben, hiszen alkalmat adhat egy jó színésznek egy hatásos előadásra. Cassavetes Premierje óta nem először látjuk ezt, itt Pető Kata él a lehetőséggel. Valóban hatásos kívülről nézni egy szereppel küzdő színésznőt, annak főleg, aki civilként nem járatos színházi próbák légkörében (aki mégis, az talán tanúsíthatja, hogy sokféle próba van, van intenzívebb, és unalmasabb, ez a filmben látott nagyjából középszar...). E filmben Kleist Pentheszileia című darabját próbálják, mint az új Nemzeti Színház nyitódarabját, melyben a cassavetesi alapvetésnek megfelelően, a szerep és a valóság összemosódik a színésznő idegrendszerében. A szó szerint vett cselekmény természetesen más, itt Kleist művének van megfeleltetve, a lényeg azonban ugyanaz: a főhős megszabadul terhétől.
Dömötör olyan szűkre húzta a filmet, hogy az már majdnem a megértését is meghiúsítja, drámai érzéke azonban igen pontos: a vége azért nagyot csattan. Az állandó kaszáló kamerázást, az alulvilágított (pontosabban, nem világított) képeket, a gyenge hangminőséget és a többi dogmás hókuszpókuszt viszont nem tudom már tolerálni. Így vagy azt mondom, hogy OK, ez egy vizsgafilm, vagy kísérleti film és tök fasza. Vagy azt, hogy: ezt, így minek kellett? Asanisimasa: 5/10
