Jeffrey Dahmer pontosan az volt, amit e film magyarítása jelent: Kannibál. Méghozzá az amerikai kriminalisztika sorozatgyilkosokban igen "gazdag" történetében az egyik legperverzebb, legembertelenebb és legérthetetlenebb reprezentánsa, aki "pályafutása" alatt, 1978-tól 1991-ig bizonyíthatóan tizenhét, vélhetően homoszexuális áldozattal végzett. Nincs kétség azonban afelől, hogy áldozatai ennél lényegesen nagyobb számra tehetők, erre azonban nincs bizonyíték. A szintén homoszexuális hajlamú, kiskamasz kora óta masszív alkoholista Dahmer bestiális módon darabolta fel legtöbb áldozatát, miután leitatta és altatóval elkábította őket, némelyikből evett is. "Tevékenységét" fényképekkel is dokumentálta, méghozzá megdöbbentő alapossággal.

Szerencsére, David Jacobson ebben a Dahmer életéről szóló filmben képes volt kellő önmérsékletet tanúsítani és nem ment bele a gyomorforgató részletekbe, hanem arra tett kísérletet, hogy megfejtse Dahmer személyiségét, egyben szörnyű tetteinek motivációit. Az eredmény felemás lett, hiszen a film nézőközönsége, amely túlnyomórészt a bulváríző gusztustalanságokra lett volna kíváncsi, hoppon maradt, s helyette nézhette a Dahmert alakító ifjú Jeremy Rennert, ahogy kifejezéstelen arccal jön, megy, iszik, fojtogat, dolgozik a csokimikulás-csomagoló gépsoron, ami munkája volt... Cinikusan itt meg is állhatnánk akár, hiszen ha belegondolunk abba, hogy egy életerős, átlagnál jobb szellemi képességű fiatalember lélektelen robotként kényszerül dolgozni egy gyár futószalagja mellett, talán még el is képzelhetjük, hogy nem szereti az embereket, akik ettől a monoton rabszolgamunkától megmenekültek szerencséjük, vagy jó sorsuk által. Dahmer azonban ennél lényegesen bonyolultabb figura.

Jacobson a személyiségbontáshoz kézenfekvő flashbackes formát választotta, melyben Dahmer utolsó, lebukása szempontjából végzetes esetének megmutatása közben villannak azok a fontos, vagy fontosnak ítélt események, melyek valószínűleg személyiségének torzulását okozhatták. Megjelenik a szelíd erőszakossággal a még kamasz Dahmert akarata ellenére terelgető családi háttér, látunk-hallunk utalásokat szülei katasztrófájára, a korán elkezdett alkoholizmusra, nyilván ok-okozati összefüggésben, érezzük a fiú mérhetetlen magányát... Sajnos azonban a kép széteső, csak sejtéseket képes megfogalmazni: bár aki pontos képet tudna adni Dahmer valódi személyiségvonásairól, az maga is olyan mélyre kell, hogy süllyedjen, hogy az szintén emészthetetlen lenne egy átlagosan normális nézőnek. Bár Jacobson nem mutat explicit részleteket, azokat azért érzékelteti, ez azonban egy idő után érzéketlenné teszi a nézőt is. Nem kell látni, hogy tudjuk a szörnyűséget, de mivel közelebb nem kerülünk, a motivációi mélyére nem hatolunk Dahmer személyiségébe, a film elkezd érdektelenné válni. Renner vérfagyasztóan hűvös karaktere szintén inkább taszít, bár nyilván az sem lenne jó, ha túlzottan belevonna Dahmer bűvkörébe... A film azonban megmarad a kísérlet szintjén, igazi eredmények felmutatása nélkül, így csupán félsiker. De semmiképpen nem hatástalan félsiker. Asanisimasa: 6/10