Több mint egy évvel bemutatása után, másodszori, laza vasárnap délutáni filmnézés után is röhögök csak azon, sokakban (pl. itt) micsoda felháborodást váltott ki ez a film. Valószínűleg a filmet megelőző, Amerikából eredő hájpkampány, illetve a díjözön az, ami becsalt sok olyan nézőt a moziba, akik tudatlan módon azt hitte, hogy most egy hűdeszórakoztató, húdeizgalmas, sztároktól hemzsegő igazi csúcsmozit kap. Holott, a film csupán egy csendes, szomorú, melankolikus merengés a régi idők múlásáról és a modern idők gonoszsága felett, amúgy western-módra.

Persze, ha a csalatkozók ismerték volna Coenék munkásságát, valószínűleg kevésbé érezték volna átverésnek a filmet, ugyanis a rendező testvérpár nem szokványos filmeket készít, inkább vannak közelebb az európai művészfilmhez, mint az amerikai mainstream kommerszhez, persze azért nagyon is amerikai módon. Szabadon kezelik a zsánereket, akár lazán és kreatívan egymásba is úsztatnak többet, haúgy tetszik nekik, amely az együttgondolkodásra nem kész, csupán hátradőlve szórakozni vágyó közönséget könnyen zavarba hozza. Ha vígjátékot rendeznek, az is tele van valami "csehesen" humánus bájjal, de főleg frivol, morbid fekete humorral, azonban akár így, akár úgy, akár máshogyan, komoly pszichológiai alapokon nyugszik minden. "Értelmiségi" oldalon viszont épp a humorérzék akad fenn a torkokon, valamiféle magasztos, fennkölt üzenetet várnak, mélyenszántást, katarzist, miegyebet, ha már díjak... Pedig ott van minden e filmben is.

Az egyik legtekintélyesebb amerikai író, a Pulitzer-díjas Cormac McCarthy 2005-ös könyve szolgált e film alapjául, amely a hírek szerint egy fura képződmény, első blikkre szimpla ponyvakrimi, de beleolvasva virtuóz műfaji bravúr. Ez Coenék első regényadaptációja, amely ugyan más mint a korábbi Coen-filmek -tán még a Fargo áll hozzá legközelebb- mégis a leg-Coenesebb film bármelyik közül. Tehát krimi: egy vidéki suttyó (Llewelyn - Josh Brolin) véletlenül egy 100%-osan sikerült bandaleszámolásra bukkanva magához veszi az ott talált pénzzel tömött táskát, és úgy gondolja, hogy ezzel kezd új életet. Azonban a pénz közé jeladó van telepítve, így könnyen nyomába ered a filmtörténet egyik legszürreálisabb bérgyilkosa, a sűrített levegős marhagyilokkal dolgát végző Chigurh (Javier Bardem). A könnyen sejthető végű macska-egér harcnak az idősödő seriffnek (Ed Tom - Tommy Lee Jones) lenne feladata végetvetni, ám ő inkább csak tűnődve szemléli az eseményeket...

A film helyszíne az Államok Dél-Keleti részének kietlen, már-már Tarr Béla vagy Antonioni pusztaságát idéző vidéke, melyet az állandó Coen-fényképész Roger Deakins filmezett dramaturgiai erővel. A hősök, vagyis itt valóban antihősök ezen az ingerszegény, üres tájon kóvályognak bármiféle komoly, távlatokat nyitó cél nélkül. E világban már a pénz és a drog az egyedüli úr - ingatja fejét mindenről lemondva a seriff. Llewelynta pénz birtoklásának vágya sarkallja a végzetes menekülésre, Chigurh pedig már éppen ennek a világnak érzések és vágyak nélküli, hideg fejű végrehajtója. Arkangyala, krampusza, tökmindegy.

E tényleg nem régimódi öregnek való vidéken játszódó filmben egy végletesen cinikus és nihilista parafrázisát is kapjuk a legnagyobb amerikai kultúrmítosznak, az igazság harcos vadnyugati hősének is. Coenék, McCarthy irodalmi alapanyagának hű és hiteles filmvászonra álmodásával fenekestül forgatják fel az alapvető amerikai kultúrtoposzt, a westernt is azzal, hogy annak minden kliséjét, dogmatikus erkölcsi, etikai és filozófiai kitételeit idézőjelbe, sőt legtöbbször kifejezetten ellenkező előjellel vezetik fel. A film eképpen szól élesen a mai Amerikáról, amelyért már küzdeni sem érdemes.

Coenék "nézőpontváltásos" cselekményszervezésével sem tudtak mit kezdeni az ellenzők, holott rettentően egyszerű a felfogása: kb. olyan, mint az átkompozás Angliába. Egy röpke ringatózás után hirtelen mindenki szembe jön... Általában ezt azért túl szokták élni az úrvezetők. Hogy e filmen viszont fennakadtak, az csak az ajnározó dicshimnuszok által automatikusan kiváltott elutasítás számlájára írható, arra már nem is merek gondolni, hogy ehhez a kiváló rendező testvérpár nyilvánvaló származása által kiváltott irigységnek is köze van. Persze, végtelennél csak a szűklátókörű emberi butaság a végtelenebb - ha szabad Einstein idéznem. Így viszont a Nem vénnek való vidék tényleg csak nyitott gondolkodásra kész, bizonyos műveltséggel rendelkező, előítéletektől mentes nézőknek való. (Az Oscar-díjról pedig annyit, hogy nem minden Titanic, ami sok díjat nyer! Hál'stennek.)