Dicséretére szóljon e filmnek, hogy nem akar új s még újabb aspektusokat feltárni a második világháborús problematikából, megelégszik egy többé-kevésbé már jól feldolgozott történet újbóli, sztárokkal felturbózott történelmi-kalandos feldolgozásával. Ráadásul "zsidós" és "amerika über alles" vonulat sincs, az effélékre érzékenyek is megnyugodhatnak. Színtiszta németek masíroznak fel s alá nyikorgós csizmáikban, csukaszürke egyenruhájukban, csak az elején zavaró, hogy angolul beszélnek. Utána megszokjuk, persze, akik csak németül értenek, azok szívnak. Vagy olvassák magyarul. A dramaturgiailag fontos távirat- és telexsnittekben pedig vették a bátorságot, hogy német szöveget gépeltessenek rá a kellékessel. Szóval, környezetileg majdnem hiteles minden.
Tom Cruise-nak pedig úgy kéne lennie anyaszentegyházával, mint a mi Ferinknek hivatalával: ha időben kilépett volna, ma már talán szeretnék is... Azonban a szcientológia egyháza, annak vélt/valós üzelmei azonban olyan módon összeforrtak az amúgy egészen elképesztő színészi teljesítményekre képes Cruise-zal, hogy manapság már bármit csinálhat, ott virít a homloka közepén a bélyeg: hahaha, ez bizony csak Szci-fi! Én is ezt szajkózom, na. Pedig -másokkal ellentétben- azt mondom, hogy itt is jó Cruise. Hitelesen és megrázóan hozza a Hitler elleni 15 sikertelen merénylet körül a legsikeresebbet végrehajtó Stauffenberg gróf figuráját. Igazi ziccer a félkező, félszemű, de a végletekig eltökélt tiszt megformálása, hogy mennyire karizmatikus vagy sem, az nagyban attól is függ manapság, mennyire fogadjuk el Tom Cruise-t választott vallásával. Nagyon keményen tud nézni a (játszó) félszemével s az a bizonyos homloka közepén függőlegesen lefutó ér is duzzad, ahogyan megszoktuk a drámai csúcspontoknál.
Bryan Singer rendező mellé szerződtette többek között Kenneth Brannagh-t és Terence Stampet, azonban nekik csak mellékszerepet engedett, jelenlétüknek azonban tagadhatatlan súlya van. Arról meg csak George Lucas tehet, hogy 1977 óta ahol náci egyenruhába öltözött katonákat látunk a filmvésznon, már szinte halljuk-várjuk, hogy feltűnjön egy nehezen lélegző magas fekete köpenyes alak, fekete rohamsisakban. Helyette ez alkalommal azonban egy kis vegetáriánus kefebajszú jelenik meg, akit azért Bruno Ganz lidércesebben formált meg, mint itt David Bamber. Ő a célszemély. De például a híres Sasfészek óriási ablakos nappalijában zajló jelenet a sok elfolyó főnácival, ahol Stauffenberg először áll szemtől szembe a Führerrel, abban volt valami világuralmi. Mint amikor a Császár megmutatja Luke-nak, hogyan járnak a lázadók űrhajói a messzi-messzi világűrben zajló csatában.
John Ottman indusztriális repetitív parázós-ambient zenéje félelmeket gerjesztő állandó hangkulisszát teremt a filmhez, szinte észre sem vesszük, hogy szól valami, csak amikor a drámai csúcspontban hirtelen elhallgat, hogy minél hatásosabban szólalhasson meg a telefon csengője, akkor érezzük, mennyire telibeszól a filmzene. Azt hiszem, egy filmzenének éppen ennyit kell tudnia, nélküle viszont nem működnének a képek se.
A film, amit vállalt teljesíti: elmeséli a kudarcos Stauffenberg-féle Hitler-merénylet történetét, hogy történelmileg hitelesen, vagy sem, rágódjanak rajta a történészhallgatók és oktatóik. laikusként azt mondom, nagyobb hiba azért nincs. Mivel a sztori ismert, több filmes feldolgozása volt látható tévében, moziban, DVD-n, valamint a tematikus csatornákon is fel-feltűnik egy-egy dokumentumfilm, amely ezzel (is) foglalkozik, újat nem hoz e változat sem, ráadásul megfoszt a csattanó meglepő érzetétől is. Persze, hülyén is nézne ki, ha e filmben, például L. Ron Hubbard égi közbenjárására, ez alkalommal Tom Stauffenberg-Cruise sikerrel járna... A kivitelezés minősége, a tömegjelenetek látványossága, az eredeti berlini helyszínek utánozhatatlan és reprodukálhatatlan geometrikusan brutális térélménye viszont elsőrangú. Bár ez utóbbi adott, csak ki kell választani (és fizetni). Így a film körülbelül 5/10.
