Jacques Mesrine a francia bűntörténet egyik legismertebb, rendőrökre és a társadalomra legnagyobb hatással bíró bűnözője volt.Regényes élete megfilmesítésre való, amelyre Jean-Francois Richet egy jó nagy lélegzetet véve, rögtön két darab filmet is szánt. Egyik jobb lett, mint a másik, ám sajátos módon, ha egyetlen, koherens monstre 
alkotásként nézzük ezt az egészet, nem feltétlenül erény. Persze, semmi sem csupán fekete meg fehér, Mesrine élete és életrajzi filmje pedig végképp nem az.
A Halálos közellenség (Mesrine: L'instinct de mort / Public Enemy Nr. One) első része tulajdnoképpen egy klasszikus Bonnie és Clyde-történet, talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: Jacques és akkori bájos partnere, Jeanne Schneider is az igazi Bonnie és Clyde viharos románcáról kopírozták nem kevésbé megejtő ámokfutásukat. A színhely is hasonló, Amerika, bár annak kanadai része (lásd a Mesrine-linket, illetve e filmet). Vagy másképpen, az első részben tanúi lehetünk, hogyan épül be a fiatal Mesrine az akkortájt tevékenykedő francia OAS nevű terrorszervezet aktív segédletével az alvilágba, hogyan válik a társadalom és politika kiszámíthatatlan 
folyamatainak áldozataként professzionalista bűnözővé. Ennek a folyamatnak mintegy fináléja az amerikai őrület. Közben megcsodálhatjuk a Marlon Brandósra hízott Gérard Depardieut, mint OAS-főnököt, a folyamatosan remeklő Vincent Cassel mellett, aki a címszereplőt teszi fel a vászonra Robert De Niró-i alakváltozásokkal és ami a fő, tehetséggel. Maga a film amúgy amolyan méltóságteljes hömpölygéssel árad, ahogyan a legnagyobb bűnöző-filmek: a Keresztapa, a Volt egyszer egy Amerika és a többi. Richet jól mesél, megáll, ahol meg kell és ugrik, ahol ugrani kell, játszik a feszültséggel, hogy a néző figyelme se lankadjon, bár Cassel és a többi színész intenzív játéka ezt amúgy sem engedné, főleg, hogy Mesrine figurája is árnyalódik közben. Az algériai háborúban zöldfülűsködő akaratlan gyilkosból karakán, tökös csávó lesz, aki egyre bátrabban elveszi azt, ami neki kell, közben megvillantva sajátos 
szabadsághősi erényeket: testi épségét sem kímélve kísérli meg rabtársai kiszabadítását a szigorúan őrzött börtönből. Talán csak a Jack Baueres 24 által végképp a filmbe kanonizált osztott képernyő alkalmazása tűnik kicsit trendinek, de ez sem vészes.
A második részben kisebb meglepetésre, Clyde Barrow Arséne Lupinné változik, a romantikus szerelmes banditából arc- és alakváltó vicces rabló, aki bár kizárólag a gazdag bankokat fosztogatja, és folytatja kokettálását a különböző terrorszervezetekkel, de legfőképp a médiával, aki imádja őt, mint évtizedekkel később nálunk a Viszkis rablót. Könyvet ad ki, filozófiát kreál "életművéhez" Mesrine, továbbra is fontos szerepet játszanak a nők az életében és mindig van társa is az 
akciókban. A jópofa bűnöző imázsát kezdetben csak a rendőrség kötelékében árnyalja az a tény, hogy fenyegetettség esetén Mesrine gond nélkül nyit tüzet a rá támadókra, nem kímélve sem lőszert, sem emberéletet. A film az első rész méltóságteljes hömpölygéséből Cassel-Mesrine pojácáskodásának köszönhetően majdnem vígjátékba fordul, azonban ahogy szorul a hurok az egyre több hibát vétő, egyre könnyelműbbé váló Mesrine körül, úgy sűrűsödik a komédia drámává egészen a briliánsan megszerkesztett fináléig, mely egyben elegáns keretbe is zárja ezt a nagyszabású és kivételes alkotást. Mesrine figurája így, ebben a keretben válik igazán tanulságossá, sőt 
ikonná. Mesrine a 50-60-70-es évek Franciaországának, sőt nyugat-Európájának is transzparens figurája, aki ha akarom, egyfajta lázadó az ekkor ott már begyűrűző fogyasztói társadalom visszásságai ellen, ha akarom, egy stílusos bűnöző, ha akarom, egyszerű és veszélyes pszichopata, de szintén a társadalom végterméke. Arról meg végképpen nem ő tehet, hogy a szabálytalan, öntörvényű, nonkonformista fazonok lényegesen érdekesebbek, mint a jólfésült, unalmas, törvénytisztelő, de tisztességes átlag. Az asanisimasa így a két rész kicsit zökkenő összefűzése ellenére is minimum 9/10 pontot ad erre a filmre.
