Amikor 2006 márciusában a 81 éves Robert Altman átvehette a filmszakma tán legnagyobb elismerését, az életműért járó Oscar-díjat, már sokan gondoltak arra, hogy e nemrégiben elkészült filmje lehet, hogy utolsó műve is egyben. Pedig dolgozott még, tervei voltak. Következő filmje egy teherautó-telepen játszódó bizarr verseny története lett volna, ám végül bebizonyosodott, az A Prairie Home Companion című film, amely a szomorúan aktuális Az utolsó adás címre magyaríttatott, fatális keretes szerkezetként Altman utolsó előadása is lett. Az amerikai és a világ filmtörténetének egyik utolsó bölénye, a régi nagy Mesterek egyike, a fanyar humorú, zseniális Robert Altman 2006 november 20-án elhunyt.

Az utolsó előadás mi másról szólna, mint az elmúlásról, a halálról. Azonban aki életében legalább egy Altman-filmet látott, az tudja, hogy itt szó sem lesz borongós, szomorú világfájdalomról. Aki egész életében valami sajátosan éles igazlátó szemüvegben, bölcsen fanyar humorral szemlélte magát s környezetét, az a halálról sem fog másképpen beszélni. Egy amerikai kisváros színházában vagyunk, ahol már 30 éve minden áldott szombat estén egy élő rádiós-showműsor adása zajlik. Az idő azonban eljárt e speciális amerikai műfaj felett. A cowboy-romantika habos-babos eszköztárával előadott country-duetteket sorát illő stílusban közérittyentett idióta reklámdalocskák és a szereplők alkoholfokától függő obszcenitású viccek tagolják. A közép-nyugat közönsége erre mulatott harminc éven keresztül, F. Scott Fitzgeraldról, az amerikai irodalom egyik legnagyobb alakjáról elnevezett színházban. (Fitzgerald hősei éppen e közép-nyugat kisvárosainak figurái voltak nagyrészt.) A korral azonban e műfaj is eltűnőben, a színházat és a rádiót felvásárolja egy cég, aki parkolóházat nyitna. Ismerhetjük mi is ezt az érzést, amikor hajdani kis piszkos csőmozik helyén kínai diszkontáruházakat találunk. A régi koszos mozik olyanok voltak, amilyenek, de ezekben láttunk filmeket először, ugye. És ez a fontos, nem a műpamut alsó, százért...

Kézenfekvő a párhuzam, ez a film a betegséggel és a halállal kiegyező Altman számvetése életével. Az ósdi, ótvarosan ripacs műsor maga a film, a filmgyártás, Hollywood, Altman tulajdonképpeni élete. Egyik utolsó vele készült interjúban elmondja, semmi mást nem szeretett, mint érdekes emberekkel körülvenni önmagát, és figyelni őket. Néha meg bekapcsolni a kamerát, és elviccelődni a látottakkal. Ez a filmbéli ócska kis vidéki rádió-show is tele van fura figurákkal, akik látszólagos flegmasággal várják életük utolsó színpadi jelenését. Egy sajátos, Bogartba oltott Buster Keaton, aki magát Philip Marlowe-ot mintázza barokkos szóvirágaival és pipec öltönyével, csak éppen cigarettáját nem sikerül soha meggyújtani. A selymes beszédű konferanszié tulipirosos edzőcipőben. A kopott énekesduett, akik sziámi ikrekként fűzik szót szóba végeérhetetlen csevejüket évtizedek óta. Hosszúköpenyes, bagószagú cowboyok, pisztoly helyett gitárral. Olykor transzcendens elemként egy szőke angyal tűnik fel itt-ott, fehér ballonkabátban, hogy aztán igazságot szolgáltasson, mintegy az isteni gondviselés kinyújtott kezeként. A filmben Altman megrendezi saját halálát: az egyik mellékszereplő utolsó számának eljátszása után öltözőjében időszerű szexpartnerére várva csendben meghal. Igazi nagy emberekre jellemző szerénységgel Altman Hollywood egyik efféle mellékszereplőjének tartotta magát. Ám furcsa, kaján humorára jellemző az is, hogy e mellékszereplő halála után kisebb apokalipszis következik be a színpadon, persze színházi értelemben. Vitriolos frivol pokol, emberszagú mennyország.

Hogy a valóságban mekkora tiszteletnek örvendett Altman, mi sem bizonyítja jobban, hogy minden filmjében hemzsegnek a világsztárok. Pályafutását azonban nemcsak sikerek kísérték, olykor bukott hatalmasakat is (pl. Popeye, Buffalo Bill). Ettől függetlenül még kisebb szerepekben is sokszor többszörös Oscar-díjas színészeket láthatunk, akik nyilván nem az egetverő gázsiért vállalták el a felkérést. E filmben is jólismert arcok komédiáznak Meryl Streeptől és Kevin Kline-tól Woody Harrelsonig, Lily Tomlinig, ők a ripacs haknibrigád, mi pedig ámulhatunk, milyen fantasztikus énekesek ezek a kitűnő színészek. Valószínűleg Altman átható kék szemei is vidáman csillogtak őket szemlélve, mi mást tehetnék hát én? Ajánlom figyelmükbe e kedves, édesbús vígjátékot, amely méltó befejezése egy nagyívű és nagy hatású pályának, egyben szeretetteljes búcsú a filmművészet egy valóban fontos személyiségétől. (Asanisimasa-index nem lehet más, mint: 10/10.)