Nemsokára a hazai mozikba kerül az idei Sundance Fesztiválon már sikert aratott frenetikus angol politikai szatíra, az In The Loop (Egy kis gubanc), melyhez kapcsolódóan újra kellett néznem Stanley Kubrick hasonló műfaji alapvetését, a hosszú című Dr. Strangelove-t. Nos, Kubrick mester 45 éves remeke mára már kissé megkopott, hajdan metsző élét csak akkor érezhetjük, ha tisztában vagyunk azzal a korral, melyben készült, melyről szól. Atombombák persze ma is léteznek, vannak őrült fazonok is, akik meg is nyomnák a gombot, ha nem csapna kezükre időben a világrendőrség, azonban az a fagyos, valós veszélyekkel teli hidegháború, mely a hatvanas évek első felében, a kubai rakétaválság idején tombolt, ma nem áll fenn. Vagy mégis? Észak-Korea, Kína, India és Pakisztán? Irán? Mindenesetre, a film egésze egy speciális párviadalra, a múlt század második felének külpolitikai történéseit alapvetően meghatározó szovjet-amerikai kutya-macska barátságra van kihegyezve, a poénok a meglévő kulturális sajátosságokra, az ismert nemzeti sztereotípiákra vannak hangolva, tetszőlegesen éppen ezek miatt nem csereberélhetőek a film szereplői, mégha az egyik (na melyik?) szereplőt akár tekinthetjük állandónak is. A hajdan forradalminak tekintett képi megoldások is ma már megmosolyogtatóak a kóválygó vetített hátterekkel és az Orion űrhajó vezérlőtermét mintázó Fehér Ház-béli válságközponttal együtt. Viszont olyan pazar komikust sem sokat látunk azóta, mint a három karakterben is remeklő Peter Sellers, vagy a szimplában is brutálisan vicces George C. Scott. A film azokban a kis részletekben marad aktuális, melyekben az emberi hülyeség néha nevetségesen pitiáner, néha meghökkentően veszélyes példáit mutatja meg Kubrick metszően éles kontúrokkal. A Dr. Strangelove... azonban ma már csak viszonylag beavatott filmbuziknak, illetve a közelmúlt történelme iránt mélyebben érdeklődőknek lehet érdekes. Esetleg az abszurd humor rajongóit is megtalálhatja még. Az asanisimasa, ezért, de főleg Kubrick későbbi mesterműveihez mérten, 6/10-et szavaz meg ma e filmre.

Különösebb ok nélkül került terítékre egy jónéhány évvel későbbi, ám ma is igen nagy kultusznak örvendő alkotás, Martin Scorsese Dühöngő Bikája. Régen láttam, talán még moziban. Ez az a film, amitől el szokás ájulni Robert De Niro színészi nagyságát illetően, hiszen egy szerepért ennyit hízni?! Nos, De Niro nem ezért kurva jó színész. Ezt versenyről versenyre megcsinálja szinte majd' mindegyik súlycsoporthoz kötött sportoló, ez bár komoly, de végül is csupán egy szimpla sportteljesítmény. A filmbéli ökölvívást pl. Stallonéhoz képest lényegesen hitelesebben imitáló balett is az. A színészet belül zajlik, De Niro itt még (későbbi túlzásaihoz képest) viszonylag visszafogott, de mégis aprólékosan kidolgozott mimikával és gesztusrendszerrel vezeti elő Jake la Motta felemelkedését, tündöklését és relatív bukását, pszichológiailag, sőt etnográfiailag is alaposan kidolgozza a karakter személyiségének fejlődését. Nem véletlenül kapta érte a legjobb férfialakítás Oscarját. Mellette amúgy Joe Pesci is baromi jó, mint öcsike, ezt el szokta felejteni mindenki. A filmért viszont - számomra is meglepetés - nem vagyok elragadtatva. Scorsese színészvezetése és atmoszférateremtő képessége itt is zseniális, ahogy megidézi az 1940-es, 1950-es évek Bronxának atmoszféráját, jellegzetes figuráit, azonban éppen főhőséről feledkezik meg egy picit. No nem nagyon, hiszen azért erős vonásokkal festi fel La Motta karakterét, ez azonban - De Niro remeklésétől függetlenül - sokszor csak egy mozgó, megelevenedett és ijesztően naturális plakátfigurának tűnik, ami az adott jelenetekben iszonyú erősen hat, azonban ha a filmet, mint egy ívet nézzük, azon komoly szakadásokat láthatunk. Scorsese egész egyszerűen nem köti orrunkra, milyen okok vezettek oda, hogy La Motta sorsa úgy alakult, ahogy. Hiányzanak a motivációk, a fordulatok körülményeinek felvillantásai. A legzavaróbb számomra az, honnan jött ennek az alapvetően suttyó bronxi csávónak, ráadásul élete mélypontján, hogy Tennessee Williamst, sőt Shakespeare-t adjon elő, közönség előtt... Irodalmi érdeklődésére soha egy utalást nem láttunk a filmben. De korábban is több, bár kisebb jelentőségű efféle bakit találhatunk a filmben, ami viszont ezek nélkül, a címszereplő főhős életének fordulópontjait jelentő fontos pillanatok ismerete nélkül, minden valóban óriási trüvájjal együtt csupán egy szép és ízléses fotóalbum. Három pontot levonok ezért a hajdani 9-ből, így csupán 6/10.