Ma 23.40-kor a Duna Tévén!!!

Az extrém Bosszú-trilógiával elhíresült dél-koreai Chan-Wook Park új, szür-romantikus vígjátékának hősei egy elmegyógyintézetben töltik napjaikat. A főhősnő cyborgnak képzeli magát, nem eszik, csak elemeket nyalogat, más viszont eszik helyette is. Van, aki szerint mindennek ő az okozója, ezért hátrafelé megy, van, aki csak ellopkod dolgokat. Lassan rájönnek, hogy számukra egy gyógymód az igazán hatásos. Meghökkentő és zavarbaejtő szerelmi történet egy dél-koreai "sárgaházból".

A harapós kis tigris
Dél-Korea gazdasága tombol, mint ez manapság megszokott ebben a térségben. Csak példának okáért, csak az LG-csoport hozzávetőlegesen annyit termel, mint egész Törökország, a Ssangyong pedig 10%-al többet is, mint Mexikó, mindezt abban az országban, amely egészen az 1980-as évek végéig jobboldali katonai diktatúra alatt nyögött. Északról pedig ott a testvér-szomszéd, a világ talán utolsó sztálinista berendezkedésű állama, Észak-Korea. A mi eszünkkel felfogni is nehéz, mi zajlik, mi játszódhat le a dél-koreaiak lelkében, ilyen történelmi kondíciók és ekkora gazdasági teljesítmény közepette. Filmművészetéről eddig nem tudtunk sokat, néhány látványos, de európai szemmel gyermeteg történelmi-kosztümös film mellett jobbára két rendezőt emlegetünk. Egyrészt Kim Ki-Dukot, és fesztiválokon rendre díjazott filmjeit (pl. Az íj, Tavasz, nyár, ősz, tél, és megint tavasz, A sziget, stb...) említhetjük meg; aki látott közülük akár egyet is, garantáltan megjegyezte e nevet. Ki-Duk filmjeiben egy tomboló gazdaság által uralt agyontechnicizált, agyonszabályozott társadalom számkivetettjeinek tragikus, és sokszor brutális véget érő sorsát ismerhetjük meg, amelyet sallang- és klisémentes, lényegre törő fogalmazással tár elénk. A másik harapós dél-koreai filmes-tigris Chan-Wook Park, aki jelen írás tárgyát képező film rendezője is, őt a Bosszú-trilógiaként (A bosszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya) ismert filmfolyam alkotójaként ismerheti a hagyományostól eltérő filmes látásmódok iránt fogékony európai közönség, többek között a cannes-i Arany Pálma elnyerése okán. Park hősei a társadalom fogaskerekei közé került porszemek, hasonlóképpen, mint Ki-Duknál, de ő általában egy őrjöngő, szürreális, olykor csak képletesen értendő ámokfutásba hajszoltatja őket a szimpla gazdasági törvény, "a benyújtott számlát ki kell egyenlíteni" alapján. Új filmjében is hasonló a helyzet, itt már egyenesen egy elmegyógyintézetben vagyunk, amely tudvalevőleg a legtökéletesebb helyszín a társadalmi visszásságok modellálására, megmutatására, feldolgozására.

Szociopata szereti cyborgot
Ha hinni lehet (márpedig lehet) e két rendezőnek, arrafelé (is) vannak gondok, de amúgy persze, minden oké. E filmben Young-goon egy rádiókat összeszerelő gyár végtelen futószalagjánál dolgozik, amikor egyszer csak, mintegy felsőbb utasításra, magába köti a 220 voltot. Ettől kezdve cyborgnak képzeli magát, ám egy szobanövényhez hasonlatosan éli életét egy elmegyógyintézetben. Nem eszik, csak elemeket nyalogat, hogy velük töltődjön fel elektromossággal. Ha jóllakik, lábán a körmök neonszínekben villognak. Nem társalog emberekkel, csak a kávéautomatával, olvasólámpával. Néha, némiképp Robert Rodriguez géppuskalábú táncosnőjét idézve, kezeinek ujjacskáiból pisztolycsövek nőnek ki és iszonyú vérfürdőt rendez az intézetben, persze csak képzeletben. Rain, aki szociopata, és javarészt különféle álarcokban közlekedik, elhatározza, hogy sajátos eszközeivel segíti a lányt a gyógyulás útján. Kettejük közt bimbózó, gyengéd szerelem bontakozik ki, amelyet érdeklődő rajongással figyel a diliház összes fura lakója, ápolttól az ápolókig. A kibontakozó szürreális szerelmi történetet olykor a legváratlanabb időpontokban koreai nyelven előadott jódliszámok színesítik, érzékeltetve a növekvő érzelmi feszültséget, egyben fokozva a néző meghatottságát/megdöbbenését.

Amúgy minden oké
Egy valamit nyugodt szívvel garantálhatok a vállalkozó kedvű nézőnek, ki megnézi e filmet: nem akármilyen élményben lesz része. Még akkor is érhetik meglepetések, ha az átlagnál tájékozottabb, tapasztaltabb az ázsiai filmes megoldásokat illetően. Chan-Wook Park meg sem kísérli, hogy szokványos módon ábrázoljon még olyan hétköznapi dolgot is, mint a szerelmet. Nem újdonság, hogy elmegyógyintézetben játszatja el a rendező a történetét. Az azonban talán az, hogy a műfaj romantikus vígjáték. Sőt, romantikus vígjáték, szürreálisan, olykor már-már dadaista módon, a kreatív káoszban elmesélve. A meghökkentő megoldások, a cselekménybe szervesen beleszőtt szürreális fordulatok, a képen látott események olyan abszurd zenei aláfestése, mint a már említett koreaiul előadott jódli, elképesztő, alaposan végiggondolt vizualitással vannak ábrázolva. Külön felhívom a figyelmet a hosszas főcímre, amely már a filmbe időben mélyen belenyúlva igen ötletesen hozza tudtunkra a stáb tagjainak nevét és funkcióját/szerepét. Tudom, ez így leírva nem hangzik jól, de a filmben kifejezetten vicces.
Meglepetés, hogy a filmben játszó színészek ázsiai mércével nézve egészen visszafogottan játszanak, ami a képi orgiával összhangban kifejezetten ízléses. Persze, azért van bőven könnyben úszó mandulavágású szem is, mert azért mégiscsak Délkelet-Ázsiában vagyunk.
Park formabontó és műfajteremtő filmje érdekes képződmény, ebből fakadóan képtelen vagyok benne hibát találni, mert egyszerűen nincs viszonyítási alap, talán éppen ezért mégsem mondom nyugodt szívvel, hogy mindenkinek érdemes megtekinteni.

Asanisimasa szerint: 10/6 (de ez lehet pillanatnyi hangulattól, érdeklődéstől függően 1-10 is)