Maga, a Rózsaszín sajt című filmet rendező, író, főszereplő Tóth Barnabás határozza meg (egyik) blogjában a magyar film sikerreceptjét: vagy hajdani sikerekből gyúrsz komoly médiatámogatással új gagyit és szórod vele tele az országot, vagy lemész kutyába és jaj-de-nagyon mélyenszántó, súlyosan gyötrő magasművészettel bombázod a nevesebb külföldi filmfesztiválok válogató potentátjait, hátha. Esetleg a fejedre ülsz, szétnézel magad körül, és megpróbálsz abból gazdálkodni, amid van, olyan filmet csinálni, ami legalább őszinte. Ahogy Simó Sándor tanította mára már emblematikus osztályának: Tóth Barna Török Feriék követőjének vallja magát, nem is alaptalanul, teszem hozzá.

A Rózsaszín sajt hasonlóan nemzedéki film, mint a Moszkva tér (Szezon, stb.) volt, csak a középpontban, a történések origójában nem egy külső esemény, hanem egy egyetemista fiú és az őt egyedül nevelő apjának konfliktusokkal terhelt kapcsolata áll. Az apa (Bezerédi Zoltán) jólmenő nőgyógyász, a szó "társasági" és "szlenges" értelmében egyaránt. Élete a legfontosabb elsődleges női nemi szerv körül forog, melynek nagy ismerője, ezért jól él, ezért szeretik a nők. Fiának (őt a filmet író-rendező Tóth Barnabás játssza) is ezt a sokak által irigyelt, általa büszkén megélt életet szánja, ám ezt a fiú máshogyan, a saját ritmusában, saját értékrendszerében képzeli el. Kettejük körül nők sokasága kering ütközésre vágyva, de míg a papát mennyiségi, a fiút inkább minőségi normái szabályozzák. A papa dúvad, a fiú szelíd, romantikus. A papa imádja a sajtot, a fiú undorodik tőle. És így tovább, a film sok ellentétet sorol, mely azonban a végére inkább bizonyítja kettőjük összetartozását, mint különbözőségét. Ám ettől még az a bizonyos alma igen messze gurult fájától, a nemzedéki ellentétek a létező összes szinten megjelennek.

Más helyen azt mondja Tóth Barnabás, hogy a film sikere a történetben van. Ha nincs jó sztori, akkor hiába minden látványosság, egyéb filmes bűbáj, az egész bukásra van ítélve. Nos, a Rózsaszín sajtnak van története, azonban az meglehetősen banális. Nemzedéki konfliktusokról, illetve a becsajozás-bepasizás problematikájáról annyi filmben szóltak már annyit és annyiféleképpen, hogy nézni is tereh, a témához újat és érdekeset hozzátenni már nem nagyon lehet, ha csak nem valami nagyon markáns, nagyon rendkívüli vagy nagyon megbotránkoztató nem jut az alkotó eszébe. A Rózsaszín sajtban semmi ilyen nincs. Az, hogy a papa állandóan dugásra buzdítja egyetemista fiát? Nos, hajdan az apák maguk fizették be fiaikat a kuplerájba, ha eljött az idő, hogy mást ne mondjak. Minden szabadszájúságtól eltekintve, a film sztorija abszolút illedelmes és jólnevelt. Közönséges, abban az értelemben, hogy bárkivel megtörténhet, közhelyes, hogy sokakkal meg is történik. Mondjuk, a Moszkva térben is Nyugat-Európába menekül a főhős, persze, valakiért, nem valaki elől. Lehet azonban, hogy éppen ezért az átélhetőség miatt találja meg közönségét, hiszen a statisztikailag moziba járó közönség törzse éppen a fiú korosztálya, tehát ezért könnyen azonosulhatnak vele, ráadásul mindenki szereti saját paráit, konfliktusai, problémáit viszontlátni a filmvásznon. Inkább, mint otthon. A film sztorija helyes kis történet, de semmi eserte sem nagy történet. Nincsenek benne hősök, nagy drámák, nincs tragédia, de térdcsapkodós komédia se, így nem okoz mellbevágó katarzist, inkább csak amolyan elnéző mosolyt varázsol arcunkra. Pedig Tóth Barna képes csípős filmet is csinálni, elég csak az Egy szavazat című korábbi filmjére utalni, mely 18 perces hossza ellenére az egyik legmaróbb politikai szatíra a magyar filmben, itt azonban szemmel láthatóan nagyon a közönségsikerre hajt, kissé tán túlzottan aládolgozva annak (vélt) igényeinek. A film forgatókönyvét többször, többen átdolgozták, s mivel általában a sok bába között a gyerek is elvész, a sztori markáns jegyei is a kukába kerülhettek a könnyebb fogyaszthatóság érdekében (feltéve, hogy voltak effélék). Ez persze alkotói döntés, ám a forgalmazó nyilvánvaló örömére. Tény viszont, hogy a nem túl egyedi cselekményben szellemesek, viccesek a párbeszédek, és van néhány eredeti geg is. A főmotívumként végigvonuló sajt-mizériát viszont erőltetettnek érzem, persze, annyira nem, mint a szemlátomást kötelező jelleggel bevetett és meglehetősen aprólékosan bemutatott fűszívásos jeleneteket, amelyek ha lehet, még cikibbek, mint annak idején Bill Clinton e topikban elhíresült coming outja volt. Azonban az egész sztori, ától cettig, mindenképpen igaz és hiteles, legalábbis annak tűnik és ennyi elég.

Kicsit szemet szúr, hogy Tóth Barnabás túl sápadt és halovány szerepére (ami persze, nem egy impulzív, vibráló karakter, de akkor is!), míg Bezerédi túl sok. Magyar filmeken sokszor látható probléma ez, hogy színpadon rendre remeklő színészek filmvásznon iszonyúan rengetegek. Ennek okai nyilván a filmes rutin viszonylagos hiányában keresendők, azonban erre éppen egy fiatal, lendületes rendezőnek kellene figyelnie, akinek azonban jelen esetben volt elég dolga. Le kellett volna adnia valamit belőlük, mondjuk, a főszerepet. Ha valaki professzionális filmes akar lenni, ne akarjon mindent maga csinálni, hanem bíznia kell munkatársaiban, illetve úgy kell azokat megválogatni, hogy bízni lehessen bennük. Ettől függetlenül, Bezerédi jó választás volt, csak nyesegetni kellett volna karakteréből, melyet viszont láthatóan úgy írtak meg az írók, hogy közben Jack Nicholsonra vagy esetleg Dustin Hoffmanra gondoltak. Színészileg a film francia etapjának (és tán az egész filmnek) kulcsszereplője, Douceline Derréal nyújtotta a legtöbbet, okos volt, független, bölcs és bájos. A két francia csávó pedig szerintem a forgatás alatt is be volt szívva, így teljesítményük éppen ezért mondható hitelesnek, hiszen két beszívott francia srácot kellett alakítaniuk.

A Rózsaszín sajtot tehát fintorogva kóstolgatjuk, mosolyogva lenyeljük, holnapra valószínűleg elfelejtjük. Addig viszont kellemes, üde élményt ad, míg érezzük kissé halvány, kissé túl könnyed ízét. Nem egy harsány pálpusztai, a határozott La Rustique-ről nem is szólva, de a nem túl magas honi trappista-kultúrán mindenképpen túl van. Amolyan Raclette, se nem túl sós, se nem túl markáns, de egy könnyű vacsorára éppen megfelelő. Az asanisimasa 6/10-ot ad Tóth Barnabás első egész estés próbálkozására.