Az elsőfilmes Mátyássy Áron meséje a közelmúltban, valahol Kelet-Magyarországon, az ukrán határ mellett játszódik, és az ottani kemény, sokszor brutális életről, a testvéri szeretetről, a bűnről és bűnhődésről, illetve az igazságkeresésről és az igazságszolgáltatásról szól egyszerűen, közérthetően.

Rendszerváltás után
A politikai rendszerváltás társadalomra gyakorolt hatását eleddig viszonylag érintetlenül hagyta a magyar film, bár ez azért nem jelenti azt, hogy nem készült a témában játékfilm. Példának okáért itt van a 2008-ban bemutatott Franco Nerós Almási-film, a Márió, a varázsló, amely kifejezetten erről a témakörről szól, ám a sort nehéz lenne folytatni. Érintőlegesen és áttételesen persze, szinte minden 1989 után készült, a mában játszódó magyar film erről szól, hiszen az adott szereplők, a szituáció, így maga, az adott film sem jöhetett volna létre, ha még mindig csak egyetlen pártot lehetne (némán) szidni ebben az országban. Legalábbis nem így, úgy, ahogy azok a filmek megszülettek. A Gigor Attila és Faur Anna nevével fémjelzett generációból most Mátyássy Áron jelentkezik rendezői debütálásával, amely néhány évvel a rendszerváltás után játszódik Magyarország egyik legelmaradottabb szegletében, az ukrán határ közelében. Ez a film, persze nem szociográfia, inkább dráma, bosszúfilm, ha nagyon akarom, még a thriller zsánere is ráhúzható. Az Utolsó idők a demokrácia első éveiben játszódik, amikor a szokásos emberi tevékenységek súlypontjai átrendeződnek, új embertípusok jelennek meg, míg a többiek ebben a furcsa, lebegő térben keresik tétován a fogódzót.

Az élet Vadkeleten
Az élet sehol sem lett könnyebb, nem szálldosnak azóta sem tömeges rajban a sült galambok, sehol nem készült kolbászból kerítés, mézeskalácsból kacsalábon forgó vityilló. Vagy ha mégis, akkor nem e film - amúgy gyönyörű - helyszínén, Északkelet-Magyarországon. Munka nem nagyon van, itt mindenki abból él, amiből tud. Ha fűteni kell, az erdőből lopja hozzá a fát, ha munka nincs, hát keres más megélhetést, Iván, a főszereplő például Ukrajnából gázolajat seftel pubertáskorú Audiján. A törvény névleges, őrei inkább csak lézengenek, mint őriznek és védnek, a valódi törvény az, amit az ember szíve diktál. Csillogó terepjárókon arrogáns idegenek járják a határt, földmérők méricskélnek, autópálya fog épülni errefelé, ami biztosan megváltoztat majd sok mindent. Azonban addig még sok fát lopnak a helybéliek az erdőből. Aki tud, az legszívesebben elkerülne erről a vidékről, és ezért meg is tesz mindent. Kemény élet folyik itt, mint hajdan a vadnyugaton, csak az éli túl, aki erős és talpraesett, aki beteg, gyenge és védtelen, az könnyen válik áldozattá.

Szumma
Mátyássy Áron bemutatkozó filmje tisztességes munka, amolyan eminens felelet. Jól néz ki, szépek a képek, helyükön vannak a szereplők, tudják mit kell csinálniuk, a sztori elég erős és szól is valamiről, sőt még a közhelyeket is sikerrel kerülgeti, nagyon nehéz lenne bármi kivetnivalót találni benne, mégis valahogy nem jön le a vászonról. Szépen fel van oda minden pakolva, de sajnos fenn is marad. Kicsit olybá tűnik, mintha egy Volt egyszer egy Vadnyugat-parafrázis lenne a film, ott a vasút hozná az új idők új szelét, itt az autópálya, azonban mindez egyelőre csak a problémák forrása. Hasonlóan kemény az élet itt is, ott is. Bosszúfilm ez is, az is. Ám ott a táj szerves dramaturgiai szervezőelem, itt csupán szép, és jelzi, hogy éppen nem egy városi környezet, hanem vidék az események színtere. Azonban mindkét filmben az igazság érvényesítése a fő téma, s nem éppen a törvény erejével, ellenben komoly és ellenállhatatlan belső indíttatásból.

Ügyesen választotta ki szereplőit Mátyássy, Eszter kulcsszerepében azért nem nyúlt messzire, saját felesége adja olykor hátborzongató hitelességgel a katatón autistát. Vass Teréz igazi színészi jutalomjáték lehetőséget kapott férjétől, amivel ügyesen élt is. De valódi seftesnek tűnik Iván is (Kádas József), de ügyesek a többi szerepet alakító, eleddig jobbára ismeretlen színészek is. Herbai Máté operatőr olykor brillírozik szuperközelikben, ám a tájat bár szépnek fényképezi, jelentéssel felruházni nem tudja. Ez azonban nem feltétlenül hiba, lehet rendezői koncepció is. Atmoszférikus, izgalmas zenét írt a filmhez Márkos Albert, ám amikor az amúgy elképesztő Harcsa Veronika énekelni kezd, akkor az nagyon zavaró. Egész egyszerűen nem értem, mi szükség van a cselekményhez tökéletesen indifferens angol szövegeket éneklő vokális nu jazz számokra egy vidéki környezetben, 1997-ben, valahol Északkelet-Magyarországon játszódó filmben. Sem hangulatában, sem jelentésében, sem kulturálisan nem stimmel. Többek között ez is "fenntartja" a filmet a vásznon, de ebben része van Mátyássy túl intellektuális, túl finom elbeszélésmódjának is. Egy ilyen dráma elbírt volna sokkal "tökösebb", dinamikusabb megfogalmazást is. Sőt, akkor lett volna igazán ütős. Így azonban az Asanisimasa szerint csak közepes: 5/10.