A 2000-es amerikai elnökválasztás közismert floridai szavazat-mizériáját feldolgozó Újraszámlálás című filmet igazán csak az amerikai elnökválasztási szisztéma hozzávetőleges ismeretében érthetjük meg teljesen. Egy kis gyorstalpaló hozzá itt. A 
szisztéma lényegében és részleteiben is teljesen más, mint amit általában itt, Európában gyakorlunk, hogy melyik a jobb vagy rosszabb, az valószínűleg olyan vitát gerjesztene, mint amit a filmben exponált szavazat-újraszámlálás generált Amerikában. Egy azonban biztos: a demokrácia gyakorlásában az Amerikai Egyesült Államok a szerepet önként vállalt kísérleti fehér egér. A tesztre azonban, jól felfogott érdekünkben, nagyon oda kell(ene) figyelni.
A sztori és végeredménye ismert, így nincs spoilerveszély, röviden csak annyit, hogy 2000-ben George Duplavé Bush és Al Gore, Clinton alelnöke vívott fej-fej melletti küzdelmet a Fehér Ház-béli híres ovális iroda kulcsáért. Floridában azonban olyan kicsi lett a különbség (első "blikkre" alig több, mint ezer szavazat, a mind területét, mind népességét nézve bő másfél magyarországnyi államban), hogy a vesztes Gore-pártiak a szavazatok, amúgy törvény által is előírt újraszámlálását követelték. Itt aztán már szinte az örkényit is meghaladó mélységű abszurdba forduló, végeláthatatlan jogi és politikai huzavona kezdődött. Ezt a folyamatot boncolgatja ez a film, középpontban Ron Klainnek, Gore régi-új kampányfőnökének és James Bakernek, Bush jóbarátjának harcával.
Az HBO-tól megszokott minőségben elővezetett politikai drámát látunk, kezdetben a jólismert ingujjra vetközött, izgatott konspirációkkal, vitákkal, a West Winget idéző, pergő és szellemes dialógokkal, amely a Legfelsőbb Bíróság előtt folytatott szabályos 
tárgyalótermi drámában csúcsosodik ki. Kitűnő színész alakítások (Kevin Spacey, Tom Wilkinson, John Hurt, Laura Dern, Denis Leary) teszik a filmet hitelessé, sőt, az ismert végkifejlet ellenére, izgalmassá. Az igen érdekes életpályát futó Jay Roach néhány igen találó, metszően pontos jelenetet is belesuvasztott a filmbe, mintegy érzékeltetve az akkori hisztérikus hangulatot. Például: Már régóta folyik az abszurd újraszámlálási mizéria, amikor az egyik demokrata-párti ügyvéd elhagyja a termet, hogy mintegy demonstrációs céllal, egy kitöltetlen szavazócédulát szerezzen a szavazási bizottságtól. Ekkor azonban az épületet már elözönlötték a vidékről buszokkal tiltakozni odaszállított Bush-párti redneckek, akik meglátva a demokrata ügyvédet, hisztérikusan sikoltva rögtön ujjal mutogattak rá: Szavazatot lopott! Szavazatot lopott! Holott nyilvánvalóan erről szó sem volt. De itt még nincs vége. A legvérmesebb Bush-pártiak megragadták az ügyvédet, miközben fennhangon kiabálták: Megütött! Megütött az ügyvéd!, majd rugdosni kezdték az ügyvéd lábszárát, közben: Megrúgott az ügyvéd, megrúgott! Az ügyvéd persze a nyilvánvalóan abszurd helyzet feletti elképedésében nemhogy ütni, rúgni, de még megszólalni is elfelejtett. Ez a szituáció az óvodában is nevetséges lenne, de mégis jól példázza azt a nálunk is jólismert és sajnos gyakorolt, amúgy bölcs közmondást, miszerint sosem az kiabál legjobban, akinek a háza ég, hanem az, aki meggyújtotta! Jövőre nálunk is választások lesznek, csak úgy mondom... Az Újraszámlálás című tévéfilm az asanisimasa szerint 8/10.
