Az egyébként zseniális Ian Dury szerint csupán e három dolog (szex, drogok és rockandroll) szükséges a teljes boldogsághoz, egy filmhez azonban ezeknél lényegesen több kell.

A problémákat élesen és lényeglátóan megmutató dokumentumfilmjeiért és dokumentarista jellegű filmdrámáiért jogosan elismert Michael Winterbottom ezzel a filmjével bizony alaposan melléfogott. Minimális sztori, cselekmény híján ugyanis még a legnagyobb zsenik sem képesek filmet forgatni, így a 9 dal sem film. A 9 dal kilenc dal, melyek közé kilenc darab dugás van bevágva, mely egy sarkkutató geológus és amerikai vendégdiákja között történet kilenc darab tök egyforma angolszász gitárzenekar koncertje, nyolc tök egyforma gitárgyakós nyavajgás és egy szép, de az azt előadó, és ide végképp nem tudom, honnan kerülő Michael Nymanre abszolút nem jellemző zongoraszóló között, olykor eltolva néhány csíkot, hogy legalább Dury bácsi tétele legyen igazolva. A kilenc dugás giccses érzelgősséggel fényképezett explicit pornó, annyi is történik bennük. A pár között nincs párbeszéd - a film elején ugyan elmondja a narráló fiú, hogy már nem emlékszik, miről beszéltek, de ettől függetlenül a Kérsz kávét, basszál meg-banalitása meglehetősen sekélyes, hogy finom legyek. Egy lírai filmhez is kevés. Még egy pornóhoz is talán. Szóval, ezek dugnak az ágyon, azok sikálnak a gitárokon. A legnagyobb poén a film hossza: 69 (értsd jól!) perc. Lehet, hogy a Franz Ferdinand, a Primal Scream, a Super Furry Animals, a Dandy Warhols, az Elbow és a Black Rebel Motocycle Club rajongóinak, a pornó betétek bonus trackjeivel ennyi is elég, nekem viszont kevés. A lírához is kellenek szavak, vagy legalább képek, melyek nem dokumentálnak, mint itt, hanem sejtetnek, asszociációkat keltenek, elvonatkoztatnak, mint itt nem. Ez az izé az asanisimasa szerint jóindulattal is csak legfeljebb 3/10. De legalább dögös lenne, mint Ian Dury...