Még véletlenül se gondoljon senki a jól ismert, gazdagságra vágyó, ám igen szegény, bölcs, öreg zsidóra, ez a tejesember Semih Kaplanoglu török filmrendező 
Juszuf nevű költő-alteregója, akinek életén keresztül mutatja meg a mai Törökországról gondolt költői képeit a Tojás-Tej-Méz-trilógia második részében.
A trilógia
A furcsa elnevezésű trilógia Kaplanoglu választott alteregójának élettörténete, érdekes módon, fordított időrendben kerül a filmvásznakra. Az első, Tojás, törökül Yumurta című részben Juszuf középkorú költő, aki egy könyvesboltot működtet a városban, amikor hírt kap vidéken élő édesanyja haláláról. Azonnal bezárja a boltot, autóba ül és leutazik a szülői házhoz, ahol a meglehetősen lerobbant házban egy ismeretlen fiatal lányt talál. A férfiban kérdések özöne merül fel, s a rázúduló emlékáradatban újraértékeli életét. A Yumurta lassú ritmusú, gyakorlatilag történet nélküli film volt, sok hallgatással, hosszú nézésekkel, olykor líraian szürreális álomképekkel. Felületes szemlélő könnyen rásütheti a blöff billogját, azonban ha jobban elengedjünk magunkat a filmmel, szembetűnő Kaplanoglu tiszta, szinte naiv költőisége, annak feltétlen őszintesége. A második részben, A tejesemberben, Juszuf a 
címszereplő. Éppen érettségi után van, az egyetemre nem sikerült bekerülnie. Édesanyjával árulja a tejet, túrót, tejszínt, ám a versíráson kívül más nemigen érdekli. Valamiből azonban meg kellene élniük, erre a versírás nem elegendő és a tejtermékért is egyre kevesebbet fizetnek. Ráadásul, a katonai behívó is megérkezik. A hangvétel ugyanaz, mint az első résznél, ha lehet, még jobban széttöredezett költői képek úsznak egymásba, hiszen időben távolabb vagyunk, az emlékezet is fárad. Juszuf már ekkor is rengeteget dohányzik, szinte teljesen magányos, egyetlen barátja egy bányában dolgozik, édesanyjáról pedig kiderül, titkos viszonyt folytat a vasutassal. A trilógia harmadik része, mely a méz alcímet kapta, Juszuf gyermekkorába fog elkalauzolni minket, e két rész alapján nagy bizonyossággal megjósolhatóan, igencsak hasonló modorban.
A tejjel-mézzel folyó Kánaán
Kaplanoglu tejjel-mézzel folyó Kánaánja a mai, modernizálódó Törökország lenne, mi más? Ebben a Kánaánban azonban közel sem paradicsomiak a közállapotok. Nő a szakadék a 
gyorsuló város és a lemaradó vidék között. Az iszlám erős összetartó ereje gyengül, az idősebbek még komolyan veszik a szigorú vallási előírásokat, mely az életvitelt, erkölcsöket eddig kordában tartotta. Ám például A tejesemberben Juszuf mentora, a helyi irodalomtanár konkrétan alkoholista – tőle hiába vár bármi segítséget a fiú. De nem tud mit kezdeni a másik idősebb emberrel sem, akivel olykor találkozik, az ő vallásossága, misztikus, babonás gondolkodásmódja is idegen már Juszufnak. Kortársai pedig érzelmileg, lelkileg vannak távol, SMS-eznek az idillinek szánt randevún, rockkoncertre járnak, érzéketlenek a költészet, az érzékeny lírai képek, hangulatok iránt, melyekben Juszuf igazán jól érzi magát. Egyetlen barátja, aki vele tartott ezekre a tájakra, messze, a bányába ment dolgozni, valamiből meg kell élnie. De az élet Juszufnak is egyre nehezebb, amelynek megélésében anyja segítségére sem számíthat.
Tehát
A tejesember semmivel sem könnyebben fogyaszthatóbb, emészthetőbb film, mint a Yumurta volt, sőt, ha lehet mondani, még „rá is tesz egy lapáttal”. Teljes nézői odaadást kíván, összpontosított figyelmet, akkor működik. Ha valaki erre nem képes, nem hajlandó, 
cinikusan szólva, akár ki is mehet közben egy kávéra, sörre, akármire, amikor visszajön, semmiről nem maradt le. Nem való mindenkinek a költészet, a sehonnan sehová nem tartó, inkább csak körkörösen, lustán örvénylő líra, főleg nem, ha ez elsősorban mozgóképen valósul meg. Azonban ha megtalálja az embert, ha ráérez a ritmusára, a hangulatra, akkor semmivel sem pótolható élményt jelent. Olyan ez valahogy, mintha törökországi turistaúton vennénk részt: a csoport egyik része rohanna a bazárba, pénzt elverni, a másik része fel a hegyre, „messzenézni”, míg mások csak beülnének egy kávézóba és csendben szemlélnék, hogyan élik életüket a törökök, egy másik kultúrában, a mienkétől sokban különböző hagyományokat elfeledve vagy akár még gyakorolva. Mondanom sem kell, ez utóbbiakhoz szól ez a film.
Szólni kell Kaplanoglu színészeiről, akik óriási alázattal vesznek részt a projektben. Egyáltalán nem könnyű hosszú perceken át meredni valahová, úgy, hogy közben az látszódjon, gondol is valamire, sőt, dráma zajlik legbelül. És persze, visszafogottan, látványos gesztusok nélkül. Tudja ezt Melih Selcuk a címszerepben és tudja a törékeny, rebbenékeny szépségű Basak Köklükaya is, aki Juszuf édesanyját alakítja angyalian. Asanisimasa szerint: 7/10
