Ken Loach nem hagyott fel az angol alsó-középosztály kínkeserves életének, jellemző problémáinak feldolgozásával, hiszen új filmjének hőse is egy egyszerű postás, azonban a komor drámák, társadalmi igazságtalanságok után ezúttal egy vidám drámában végre az igazság győz.

Anglia, alulnézetből

Ken Loach -Mike Leigh mellett- az angol filmgyártás dokumentarista irányzatának világszerte elismert kismestere. 1967 óta filmez, első filmje a Szegény tehén (valóságban inkább Ostoba tehén, hiszen az eredeti Poor Cow inkább ezt jelenti az akkori angol szlengben) már az elején felvázolta Loach pályájának irányát: a film egy állandóan rossz döntéseket hozó fiatal nő drámája. A Kesben egy kitaszított kisfiú és egy sólyom „barátságáról” mesél, de az elkövetkezendő alkotások is rendre nehéz sorsú angolok sorsát mutatja meg általában komor, megrázó drámákban. Olykor készít történelmi tárgyú filmeket is, sőt krimit is, azonban ezeknél is mindig érezni Loach erős társadalmi és szociális affinitását. A nyolcvanas évek közepétől gyakran foglalkozik az Angliába nagy számban érkező, különféle nemzetiségű emigránsok beilleszkedési problémáival is. Szinte mindegyik filmjére jellemző a karakterek hiteles kidolgozása. Sohasem kompromisszumokat keres, mindig az adott problematikus szituációra irányítja a figyelem fénykörét. Hősei sokszor izgága, balhés, törni-zúzni kész, akár önnön sorsuk rombolására is kész emberek. A Barátom Eric hőse is kicsit ilyen figura, Eric ötvenes postás, aki második feleségétől származó két, igencsak zizi fiával él együtt – az egyik saját, a másik örökbefogadott „intézetis”. Élete zűrös, szerencséjére, egy összetartó kollektíva tagja a Postán. A haverokkal együtt járnak sörözni és meccsre, mindenki hithű Manchester United-drukker. Azonban Eric társasága nem csak amolyan ivócimboraság, komoly dolgokban is lehet rájuk számítani, ám Eric magánéleti gondjain még ők sem képesek segíteni. Egy füstös este Eric előtt, mintegy csodatévő dzsinnként megjelenik imádott bálványa, a MU hajdani nagy sztárja, Eric Cantona, aki ha nem is egy csapásra, de lassan reményekkel kecsegtető mederbe segíti a postás Eric életét. Közben persze történnek „események”, melyekben komoly szerepet kapnak a haverok, előkerül néhány baseball ütő, továbbá egy pisztoly is, de ami a lényeg, Eric-kel újra szóba áll első szerelme és felesége, Lily.

Ismét erős karakterek

Nem véletlenül jelölték Steve Evanst a postás Eric megformálásáért Európa Filmdíjra, szinte nem is hinnénk el, hogy igazi, professzionális színész alakítja a kissé pánikbeteg postást, pedig Evans profi. Viszont olyan hús-vér figurát hoz, olyan zsigeri erővel, hogy el sem hisszük, nem volt soha postás életében, nem élt együtt két kutyarossz fiúgyerekkel, és nem használt el két feleséget. Még a fogsora is rendben van, illetve nincs, hiszen egy manchesteri levélkézbesítőnek nem nagyon telik a méregdrága angliai fogászati kezelésre. Kollégái közt is akad néhány húsvér figura, pl. a Fasírt becenevű (John Henshaw, aki érdekes módon szintén színész...), aki olyan tájszólással tolja a manchesteri angolt, hogy cambridge-i nyelvvizsgás legyen a talpán, aki megérti. Én is csak angol felirattal bírtam követni a filmet, de remélem nem is szinkronizálják le, mert angolul kicsit tudóknak élmény hallani ezt a nyelvet úgy, ahogy valóban beszélik. Jól jön a felirat Eric Cantona esetében is, aki erre a vaskos manchesteri szlengre még ráteszi egy lapáttal az ő saját francia akcentusát. Az sem semmi nyelvi élmény, ráadásul annyira erős karakter, hogy a híres és balhés focista saját magát játssza, nem is rosszul.

Az eredmény

Ken Loach alapvetően realista szemléletű életművében talán először használ filmje dramaturgiájában irracionális elemet. Az Eric postásnak megjelenő Cantona ugyanis a filmben végig csak a postás képzeletében van jelen, ám a vele képzeletben, sőt inkább hallucinációban folytatott többszöri lelkifröccs az, amelyik Eric-et élete megjavítására ösztönzi. Loach mágikus realista kísérlete végül egy helyes happy enddel végződő filmet eredményezett, melynek vannak jelenetei, melyeken akár hangosan is lehet nevetni. Eddig talán Ken Loach-film ilyen hatással még sohasem volt a nézőre. Ezzel persze, messze nem lekicsinyelni szeretném Loach mélyenszántó hajdani drámaiságát, hiszen azért itt sem rózsaszín cukormáz vonja be a vége főcímet, inkább csak arról van szó, hogy ez alkalommal Loach nehéz sorsú hőse lehet, hogy nem jár olyan rosszul. Élete talán belezökken a normális kerékvágásba. Itt ez jelenti a happy endet. Amúgy, bár kissé keserédesen, de szórakoztató a film, különösen MU-drukkereknek, de másnak is, aki egy hangsúlyos megerősítő igenre vágyik a barátság és az összetartás fontosságáról. Az asanisimasa szerint: 7/10