Ez a másodlagos frissességű (bár az egyik tévé nemrég adta, és DVD-n is hozzáférhető) minisorozat nem sok mindent tesz hozzá ahhoz az olasz (szicíliai) maffiáról alkotott képünkhöz, ami előzetesen már kialakítottunk magunknak, mégsem mondanám, hogy érdektelen vacak. Eleve, van valami pikírt báj abban, hogy egy zárt, erős családi kapcsolatokra épülő (és 
építő) bűnszövetkezet, melynek az első és alapvető törvénye az omerta (vagyis a hallgatás), milyen messzemenő alapossággal dolgozódott már fel eddig is filmben, tévében, irodalomban... Hogy ezek mennyire nem légbőlkapott mendemondák, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy igen komoly ténybeli, karakterbéli és egy részleteket illető öszecsengéseket láthatunk-olvashatunk a különböző maffiatörténetekben, legyen az az alapvető Coppola-féle Keresztapa, Scorsese Nagymenőkje vagy akár a mindent, mi olaszt befonó Polip. A Keresztapa óta mindenki vágja ki az a consciliere, a capo tutti capi, az omerta és maga a cosa nostra, és amit ezekből a filmekből tanulni lehetetett, s azt is amit nem, gyakorolja, faji, vallási és etnikai hovatartozás nélkül is. Persze, nem mondom, hogy a hazai autósztráda-umbuldákért közvetlenül Francis Coppolát kell megfeszíteni, a maffia SZMSZ-e ősidők óta gyakorolt dolog, de ezek a filmek is azért elég sokat tettek a népnevelés 
ügyében. S az is biztos, hogy az a titok, amit mindenki ismer, nem titok többé, és így annak veszélytartalma is talán jobban az egészségügyi határértéken belül marad. Omerta ide, vagy oda. A Bonanno-sztori érdekessége abban rejlik, hogy azt maga Joe Bonanno, az egyik legnagyobb, valóban élt new yorki keresztapa mondta tollba, így a témában sok tekintetben ügydöntőnek is tekinthető, a nyilvánvalóan szubjektív, önfényező elbeszélésmód ellenére is.
Kevin Tierney producer és Michel Poulette rendező vállalkozása alapvetően a Keresztapa masszívan lefektetett nyomdokán halad, laza keretes szerkezetben (egy-két ügyetlen flashbacktől eltekintve) áramlik az érzelmektől, szenvedélytől sem mentes családi történet, talán kevesebb explicit brutalitással, mint a mozivászonra szánt nagy elődök esetében, és szerényebb színészi teljesítményekkel is. Az előbbi ízlés dolga, azért itt is van bummafejbehalottvagyhaver jónéhány jelenetben, az utóbbi hasonlóképpen: néha kifejezetten jót tesz a filmsorozat hitelességének, hogy jobbára tökéletesen ismeretlen színészeket látunk (Edward James Olmos és Martin Landau jelenéseit kivéve), de néha, főleg a drámai jelenetekben kifejezetten hiányzik Al 
Pacino, vagy Robert De Niro. Vagy legalább egy igazi színész... Ma már a néző, ha olasz maffiózót lát filmen, akkor vagy Pacinót, vagy De Nirót keresi bennük, és azt a színészek is tudják. Sőt, mint azt a Maffiózók című alapeset idevonatkozó részeiből is ismerhetjük, maguk a maffiózók is a Keresztapából tanulták a maffiózógesztusokat, efféléket. Si? Capisci? Viccesebb esetben pedig láthattuk már ugyanezt távolkeleti verzióban is. Szóval, néha úgy tűnik, a Bonanno-sztori tévésorozatba olykor be lehetett úgy is kerülni színésznek, hogy olasz vagy.
Az azonban elvitathatatlan, hogy így, Bonanno elmesélésében a sokszor már más, fiktív(nek mondott) történetek valóban kapnak egy jó adag igazságmázt. Persze, Bonanno papa szép szavakat szól a családról, tisztességről, hűségről, a becsületről és az erkölcsről, 
miután olyan történetet mesélt el, melyben saját édesapja -Gyilkos!- felkiáltással döfte bele a tíz centit meghaladó élméretű kést a rivális család egyik tagjába... Saját és családtagjainak vélhetően igen fontos (és egészen biztosan nem vértelen) szerepéről New York bűntérképének cizellált felrajzolásában Bonanno igen nagy szeméremről tesz tanúbizonyságot, miközben azért a rivális családok kapnak ezerrel, az ír és zsidó konkurenciáról nem is szólva. Viszont amit a nagy vonalakról, a cosa nostra klasszikus üzleti tevékenységéről, a politikával való kapcsolatukról elmesél az igen érdekes dolgokat, inkluzíve például olyan nagy jelentőségű események magyarázatával, minthogy ki ölte meg Kennedy elnököt? Csak az tudja, persze, mi volt az igazság, aki elkövette, de Bonanno meglehetősen logikus magyarázata igencsak hihetőnek tűnik. Egyszóval, ha az embernek van ideje (maxi változatban majdnem hat óra) és szeretik az efféle nagylélegzetű sztorikat, maffiatörténeteket, akkor ez a sori egy érdekes, sztorizgatós választás lehet, mondjuk olyan punnyadós, esős délutánokra, mint a tegnapi húsvéti is volt. Az pedig, hogy az olyan legendás mesék, mint a Keresztapa bizonyos klasszikus jelenetei itt a valóság magától értetődő részeként jelennek meg, az (számomra legalábbis) kifejezetten izgalmas. Asanisimasa: 6/10.
