Nem lehet egy cikket annál kisebb közhellyel nyitni, minthogy Terry Gilliam a világ jelenlegi legszárnyalóbb vizuális fantáziával megáldott filmese, Tim Burtont is beleértve a vert mezőnybe. Mit tegyünk azonban, ha egyszer így van. Ebbe a hosszú című új filmjébe bele is pakolt majdnem mindent, ami egy film elkészítéséhez szükséges egységnyi idő alatt eszébe jutott, plusz a Sors is közreműködött egy jó adag misztikával, aminek viszont egyáltalán nem örülünk. A film egyik főszereplője, Heath Ledger a forgatás alatt hunyt el, így a szerepét három, nem kevésbé neves kollégája fejezte be.

Gilliam történetbonyolítási zsenijét mi sem mutatja jobban, mint az a trüváj, ahogyan egy szerepből tulajdonképen menet közben csinált négyet: Johnny Depp, Colin Farrell és Jude Law zökkenőmentesen vehette így fel a Ledger által lebegőben hagyott fonalat. Sajnos, ezzel ki is merült a tudomány, hiszen maga a film azért ezen kívül csak egy halvány és kusza faustiáda, fantasy-köntösben. Az ördög Tom Waits képében kísérti meg Doktor Faustust Parnassust (Christopher Plummer), aki a doktor örök fiatalságáért cserébe csupán az ezalatt nemzett gyermekei lelkét kívánta, így mintegy gondolati hidat létrehozva Goethe és a Sárkányölő Szent György legendája között, hiszen az ördöggel a Ledger-Depp-Farrell-Law által alakított karakternek sárkányirtó készséggel kell felvennie a harcot. Bezavarnak a képbe még olykor bobbyk (angol rendőrök), orosz maffiózók, shoppingoló gazdag nők és részeg angol fiatalok, de túl sok vizet nem zavarnak. Elég katyvasz sztori, na.

Viszont a néhány szívet melengető, szép gondolat mellett, melyeket Gilliam, képletesen szólva, Tom Waitsként eldalol a filmben (jobb lett volna ha valóban Waits énekelte volna ezeket, mert akkor az ütött is volna), olykor valóban fantasztikus látomásokat szemlélhetünk, lélegzetelállító távlatokat, mélységeket és magasságokat, olykor cukrosan édes, máskor sötét és halálos álmokat láthatunk. Kár, hogy ezek most nem állnak olyan súlyú mondandó szolgálatában, mint régebben a Brazilban, a Halászkirály legendájában vagy a Félelem és reszketés...-ben. Néhány jó mondat egy sebtiben összefércelt sztoriban, pazar látvány körítésében, ennyi nagyjából az új Gilliam-film. Fantáziája még mindig szárnyal, azonban a látomásokat, melyeket még mindig egyedülállóan képes vászonra is varázsolni, láthatóvá tenni, nem képes összefüggő, koherens történetté ötvözni. Legalábbis úgy, hogy erre is úgy emlékezzünk, mint az említett korábbi kultikus darabokra, nem. Asanisimasa fintorog: 5/10.