A szomszédos Ausztria bizony nagyon bezzeg-országnak tűnik ütött-kopott, kirabolt és leharcolt „kishazánkhoz” képest. Piros muskátliktól roskadozó erkélyek, tüchtig rendben tartott utak, házak és városok, a parkokban még a fő is párhuzamosan nő, a polgárok pirospozsgásak, jól tápláltak és joviális derűvel néznek bele a számukra folyamatosan rózsaszínnek tetsző jövőbe. Sok magyar ruccan át shoppingolni Bécsbe, mert sokszor bizony olcsóbb ott, telente síelni is lassan többen járnak az Alpokba, mint az olcsóbbnak hitt Szlovákiába – de hazafelé, a határok eltörlése után is világosan látszik, mikor értünk Magyarországra, haza. Mi azonban, akik olykor szívesen nézünk más filmeket is a mozikban, mint milliódolláros hollywoodi szemfényvesztéseket, és találkoztunk már osztrák filmekkel is, sok ausztriai magyar munkavállalóval együtt tudjuk, hogy a szomszéd csinos kertje bizony a hátsóudvarban ugyanolyan gazos minden, a budi ugyanúgy düledezik, és ugyanúgy járunk térdig a trágyában, mint nálunk. Az osztrák filmeseket látványosan nem érdekli az a kirakat, melyen keresztül országuk mosolyog bele a nagyvilágba, szívesebben kotorásznak a szekrény mélyén, a spájzban a polc mögött, a hátsóudvarban és a padláson. A praktikus gondolkodású osztrákok ilyen helyekre már csak a szégyellnivaló, használhatatlan, koszlott és foszlott, ócska dolgokat rejtik, így a dokumentarista Ulrich Seidl és Nicolas Geyrhalter, valamint az „igazi” filmesek közül Wolfgang Murnberger, Michael Haneke vagy a Revansot is rendező Götz Spielmann filmjeiben közel sem a turisztikai prospektusok lapjairól ismerős kedélyes osztrák sztereotípiáival találkozunk.

 

A Revans színhelyeit se tenné ki senki óriásreklám-táblára. Alex, a sittről nemrég szabadult negyvenes lúzer Bécs egyik külső kerületében lévő bordély tulajdonosának sofőrje, élete autóparkolók, a bordély és olcsó, koszos szállodák között zajlik, ahol Tamara, az ukrán kokós kurva is lakik. Ők egy pár, a bordélyból ismerik egymást, ahol mindketten dolgoznak. Alex apjának tanyája is lehetne állagát tekintve akár Karancslapujtőn is. Ausztria ismert képét Robert rendőr kisvárosa mutatja csupán, ahol az a bank is van, melyet Alex és Tamara, miután megléptek volt munkahelyükről, kirabolnak – azonban az idilli, de lomha, unalmas város csupán a bűntett helyszíne. A film Bécs meglehetősen külvárosi külvárosában, Alex apjának ócska tanyáján, a város környéki vad rengetegben és egy elhagyott tó partján játszódik, tulajdonképpen négy ember között. Spielmann olvasatában Ausztria egy természeti szépségekben bővelkedő, de kifejezetten barátságtalan, mogorva és rideg hely, hősei is ki szeretnének törni onnan, azonban kísérletük tragikusan végződik. Ehhez képest Alex és Robert „meccse” végül is, kifejezetten humánus, sőt, meglepően etikus végkifejlettel szolgál – talán még az emberekben lehet bízni. Nyilván ezért is az Oscar-jelölés.

 

A Revans leginkább egy a kritikusok által jól sikerült alkotásnak kikiáltott, de itthon 10 ezres nézettséggel a mozikból néhány hét után eltűnő, tipikus magyar drámának tűnik. Sanyarú sorsok az élet pereméről, mintha krimi, de mégsem az, ballada, dráma, ez is, az is. Ettől persze, még lehetne jó film is, és majdnem az is, de hogy igazán üssön a ballada, ahhoz sűrűnek és tömörnek kell lennie, de nem az. Hosszú a film, de nagyon. Ráadásul úgy kezdődik, mint egy Windowsos gyári backscreen, majd folytatódik egy epizód a Két férfi, egy eset-típusú német szociokrimiből. A kurva ukrán és kokós, a gengszter piti, a strici nagymenő, ez megy át egy unalmas stájer kisvárosban landoló félresikerült Bónyicska és Kleidermann-sztoriba, ami olyan, mint egy osztrák németre fordított Móricz-novella, azonban olyan nagyon komoly akar lenni, hogy közben a nagy igyekezet az alkotói tudat alatt gonosz viccekkel szórja teli a szűkszavú bonyodalmat. Oszthatjuk a főszerepeket is, Gáspár Tiborra, Györgyi Annára, Rezes Juditra, Hirtling Istvánra, aki látta a filmet, az könnyen beazonosíthatja, mikor, kire gondolok. Nincs baj persze az eredeti színészekkel, hiteles és átélt alakítást nyújtanak, csupán arról van szó, hogy ezt a filmet mi itt már annyira ismerjük, hogy már nem nagyon van kedvünk nézni. De azt értjük, hogy mi lehetett az, ami az Oscar-jelölőket megragadta. Mondjuk, a thrillert, mint műfaji definíciót én nem erőltetném, hideglelős szuszpenzről azért szó sincs itt. Egy meglehetősen kacskaringósan felvezetett bosszúfilmet látunk, melyen azért Spielmann tud a végére egy olyat csavarni, amely indokolttá teszi a film címét, hogy miért reváns az a bosszú. A végére így összejön egy pici katarzis is, én is csak azért finnyáskodok, mert ilyen marketinggel akár az Utolsó idők, de főleg a Varga Katalin balladája is eljuthatott volna oda, ahol ez a film járt. Asanisimasa: 7/10