Az Órákkal Pulitzer-díjat (és sok Oscarra jelölt filmet) nyert Michael Cunningham egyik első, öndefiniáló regényéből készítette ezt a kissé túlédesített, túl ragacsozott filmadaptációt Michael Mayer, mintegy rendezői bemutatkozásául. Pedig állítólag az alapanyag "Szenvedélyesen, mégis szinte fájdalmasan intim... Nagyszerű és jelentős regény." David Leavitt amerikai irodalomkritikus első mondata nagyjából teljesül is az Otthon a világ végén című filmben, ami azonban a második idézett mondatnak már nem tud megfelelni.
Pedig határozottan, sőt fickósan kezdődik a film, kemény szövegek, pimasz könnyűdrogfogyasztás, ráadásul tabut döntve, ha a résztvevők társadalmilag nem éppen a legjellemzőbb státuszát nézzük. A bimbózó homoszexualitáshoz is merészen, egyenesen és őszintén közelítünk, de ahogy a főszereplő belenő az élet sürejébe, és egyre melegebbé válik a helyzet, úgy csúszunk át szépen, biztosan és menthetetlenül a melankolikus melodrámák émelyítő mocsarába. Nem olvastam egyetlen Cunningham-regényt sem, lehet, hogy ilyen a pali stílusa, de ami a filmadaptációkról lejön, az egyételmű melodráma, akár a még viszonylag jobban sikerült Órákat, akár a mi Lajosunk által elkövetett, már erősen giccses Estét, akár ezt itt. Persze, lehet ezeket a filmeket is szeretni, én magam is olykor, olykor, amikor hideg téli estéken, meleg szobában, teázgatva, halkan duruzsol a radiátor, szívesen nézek effélét, de hát elvileg most a tavasz tombol, és erősen kell annak a filmnek hatnia, ami fel akarja venni a konkurenciát egy jó bringázással, vagy hasonlókkal. Ráadásul ebben a melodrámában nincs igazán dráma sem, ami mégis, az éppen a dramaturgia hiátusaiban vész el. Ez lehetnek a lendületes szerkesztés erénye is, itt azonban nem az. A (végül is) főszereplő fura szerelmi háromszög tökéletesen hétköznapi évődése, kis összeveszései, kibékülései, haragszomrád-elköltözök-hiányzol-visszaköltözök játékai már annyira banálisak, hogy ezeket csak nagyon túlhajtott idegrendszerrel lehet drámainak érezni. Persze, ha még mindig ott tartunk, hogy két, egymással csókolózó pasit látva ET-t (Szebb jövőt?) kiáltunk, akkor más a helyzet. De hát csak nem már... Ugyanez a helyzet a film tanulságának giccses közhelyével is, miszerint az űzött szerelmesek csak a világ végén lelhetnek otthonra. Mint a Pöttyes Könyvekben, vagy a tizennégy év alatti süldőlánykák szerelemre vágyó csatos naplóiban (ha van még ilyen és nem blogol mindegyik...).
Nem segít az összképen a fiatal (Erik Smith) és idősebb (Colin Farrell) kiadásban is vicces játékmackós gombszemeikkel operáló, ám igen bárgyú színészi játék, ha a fő karaktert nézzük, még ha a mellékszerepben, Cunningham alterogójának szerepében Dallas Roberts elég jó. A két nővel, Robin Wright Pennel, mint a háromszög csúcsával, és Sissy Spacekkel, mint "anyósával" nincs baj, így kár, hogy nem róluk szól ez a film, ami összességében a reményt keltő első harmada után egyértelmű csalódás. Asanisimasa: 5/10
