asanisimasa

Valószínűleg komoly győzelmi eséllyel indulhatna a legtöbbet használt filmes klisék versenyében az a snitt, amelyikben a későbbi főszereplő/mesélő – egy író – ül a dolgozószobájában. A nap betűz, sugarai a szobában terjengő pipa vagy a cigaretta füstjébe mértanilag tökéletesen párhuzamos csíkokat metszenek. A főszereplő beletúr hajába, esetleg kortyol egyet az íróasztalra gondosan odakészített metszett pohárból, whiskyt, esetleg bort, extrém esetben tejet. A fiókból papírlapot húz elő, belefűzi azt az asztalon ásítozó ódon, mechanikus, tipikusan Underwood márkájú írógépbe, bár ma már megengedett a laptop használata is. (Fun fact: a valódi írók közül sokan, állítólag Esterházy Péter is, a mai napig kézzel ír…). Tehát, író-főszereplőnk gondosan a lap tetejéhez, az első sorhoz igazítja az erre szolgáló karral, illetve tekerőgombbal a papírt, és…. csend, mozdulatlanság, csak a nap sápadt sugarai szabdalják tovább a cigarettafüstöt. A főhősnek semmi nem jut eszébe. Ilyenkor jön az a pofonegyszerű, ergo zseniális megoldás, amit például a legendás Simó tanár úr is javasolt tanítványainak (am.: Török Feriéknek), hogy mesélj valamit magadról, mesélj valami személyeset. Abban biztosan nem lehet nagyot véteni, ha az ember képes őszinte lenni sajátmagával, hiszen minden dolgot átélt már – ezeket csak megfelelően össze kell szerkeszteni, és már kész is a bombabiztos mű. A belga irodalom helyi érdeken már régen túlnőtt sztárja, Dimitri Verhulst, 1999-es irodalmi bemutatkozása óta tartó sikerszériájában 2006-ra jutott el odáig, hogy saját magáról meséljen: ekkor jelent meg a Szarul állnak a dolgok könyv formájában. A „mesélj magadról” tanács nála is bevált, a könyvet irodalmi díjakkal jutalmazták. Talán ennek is köszönhetően, nem váratott sokáig magára a megfilmesítés sem, amelyet méltó módon, a belga film egyik fiatal, tehetséges képviselője, Felix Van Groeningen eszközölt: erről beszélünk mostan.

 

Tehát, író hősünk valahol a nyolcvanas években, egy belga kisvárosban üldögél írógépe előtt, és bámul ki az ablakon, a következő snittben már 10 évvel korábban vagyunk, nagyjából ugyanott. Az ifjú Gunther Strobbe, tipikus tejfölszőke, Bundesliga-frizurás nagykamasz egy belga kisvárosban, sőt inkább faluban él egy fura életközösségben: apjával, nagyanyjával és három nagybátyjával. Anyjáról később megtudjuk, hogy egy ócska kurva volt, a négy zsíros hajú, böfögő, sörszagú és harcsabajszú Strobbe-fivérről pedig már rögtön az elején, hogy igazi, falusi suttyók. A kis Gunther iskola után mindig a kocsmába megy, mert a család ott ül, fel sem veszi, hogy nagybátyái olykor részeg lotyókat hoznak haza, hogy reggelig gyakjanak hangosan a fiú melletti priccsen, máskor a rendőrök dörömbölnek az ajtón és egyiket-másikat elviszik, csak a nagymama képviseli egyedül a hagyományos családvezetést. Strobbééknál a nap 24 órájában folyik az alkohol, és csak egyetlen szentség van: Roy Orbison, a vastag szemüveges texasi énekes (Pretty Woman, Only The Lonely).

 

Verhulst a kitűnő megfigyelőképességen és jó memóriáján alapuló precíz, részletekbe menő leírásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a film is szinte dokumentumszerűen hitelesnek hat. A bátyók állandó részegeskedéseinek túlhajtott jelenetei, a maguk sör- és whisky áztatta abszurditásában sem válnak kusturicai burleszkké, hanem inkább Tar Sándor metszően pontos hiperrealista tanulmányai juthatnak eszünkbe a filmet nézve. Verhulst regénye és belőle fakadóan Van Groeningen filmje egy véglények által lakott, lepusztult világba visz el, ebben kell felnőnie Gunthernek (tehát az író alteregójának). A fiatal belga rendező nem szégyenlősködik, egzakt módon bemutatja a permanens részegség összes stádiumát, a hajnali remegéstől a kocsmai obszcén danolászáson át az ájult hányásban fetrengésig. Antihőseinek az egymás iránti feltétlen szolidaritáson kívül más pozitív tulajdonsága talán nincs is, egyedül a nagymama képvisel olyan emberi érzéseket, mint aggódás, szeretet és felelősségvállalás. A film alapvető kérdése, hogy lehet-e normális ember, egy normális apa egy olyan gyerekből, aki ilyen környezetben nő fel? Egyfajta választ ad a film, mint ahogy az elején jeleztem, ha egy film úgy kezdődik, hogy egy író ül az íróasztalánál, akkor… Ijesztően hiteles színészi alakítások, pontos és reális szituációk, pergő és ügyes narratíva, dokumentarista hűséget idéző képi világ jellemzi még a filmet, melynek talán csak végkicsengése túl pozitív, legalábbis a mi köztudottan negatív magyar mentalitásunknak. De talán a film megelőző és ezt felvezető hangvételéből sem ez következik… Asanisimasa: 7/10