Mielőtt a hithű pápista erők felhördülnének, e filmben szó sincs a Szentatya emésztési protokolljáról, a film eredeti címe arra utal, amire a magyarban is használatos kifejezés vonatkozik: a kerti árnyékszékre vagy budira, mindegy hogy nevezzük. Persze, ne gondoljon senki valamiféle szaniter-reklámfilmre sem, az uruguayi César Charlone és Enrique Fernández fikciós dokumentumfilmje egy 1988-ban megtörtént tanulságos eseményt elevenít fel, amikor II. János Pál pápa, szokásos világkörüli útján az uruguayi-brazil határon fekvő Melo nevű városba érkezik. A meglehetősen zord, kietlen vidéken elterülő város lakosságának túlnyomó része nagy szegénységben él, munkalehetőség híján a szomszédos Brazíliába járnak át biciklivel, hogy a helyi orgazdák megbízásából csempésszenek. A határőrök, jó latin tempó szerint, árgus szemekkel őrzik az utat, ám azt nem veszik, nem akarják észrevenni, amikor a hátuk mögött a domboldalban, a zsámbékosban hosszú sorokban tolják a melóiak megrakott biciklijeiket. A pápa közelgő látogatása azonban új reményt kínál az egyszerű helyieknek, mindenki óriási tömegekről beszél, és a televízióban is azt látni, hogy amerre a pápa jár, hívők tízezrei követik. Joggal gondolták a helyiek, hogy ennek a sok tízezer embernek ennie, innia kell, így a legtöbben szinte minden ingóságukat eladva, lisztbe, húsba fektettek, hogy útmenti lacikonyhákban vendégeljék meg a reménybeli hívők seregét, természetesen, jó pénzért. A film központi szereplője Beto, aki látszólag zseniális ötlettel, egy nyilvános illemhelyet szeretne létesíteni, mint jövendő gazdagságának alappillérét. Nem várt nehézségek közepette Betó és a többi helybéli felkészül a nagy bizniszre, de amikor elérkezik a várva-várt nagy nap, a beígért tömeg egyelőre sehol sincs...

A film amatőr szereplőkkel, az eredeti helyszíneken idézi fel Melo városának óriási fiaskóját, amikor a felemelkedés helyett lakóinak nagy része még negyobb szegénységbe zuhant, azonban a történeti hűség mellett nagy figyelmet szentelt a különböző karakterek személyiségének a bemutatásának is. Melo szegényei amúgy rendes, hívő emberek, jóravaló, szorgalmas népek, a környezetük nem alkalmas igazán semmire. Csempészésből tartják fenn magukat, de nem bűnözők, a szükség viszi rá őket erre. Amint valami halvány reménysugár nyílik sorsuk jobbrafordítására, egy cseppet sem késlekednek, szó szerint mindent kifordítanak sarkából, hogy éljenek a kínálkozó lehetőséggel. Nem tehetnek arról, hogy próbálkozásuk kudarcot vall. Megrázó és drámai képsorok mutatják meg ezeket az erőfeszítéseket, mint például Beto kétségbeesett kerékpáros száguldása, amikor az utolsó utáni pillanatban sikerült csak megszereznie az elképzelt rózsaszín wc-kagylót, és hajt, hogy hazaérjen még vele a közönség érkezése előtt.

A film, ezek ellenére mégsem egy komor, nyomasztó hangulatú alkotás, a rendezők, Charlone és Fernández finom távolságtartással, kedves és szeretetteli iróniával ábrázolják e sajnálatos esemény elszenvedőit, ám nem is heroizálnak, az embert mutatják meg a bajban, a maga esendőségében és természetes gyengeségében. Az Ahová a pápa is gyalog jár című uruguayi film felemelő, katartikus erejű, de néhol kifejezetten vicces és szórakoztató, igaz alkotás, amely a távoli kultúrában játszódó egyedi története ellenére bárhol a világon érthető, átélhető és átérezhető tanulságokkal szolgálhat. Az asanisimasa is 9/10-re értékeli és ajánlja bátran megtekintésre.