Mondjuk azt, hogy Rába Roland megpróbálkozott Fejes Endre Presser Gábor által megzenésített, hatvanas évekbéli krimi-dokumentum-daljátékának színpadra állításával, a premieren a közönség tapsolt - általában ezt nevezik sikernek. A korosztályában egyik legkiválóbb színésznek nem első rendezése a Jó estét nyár, jó estét szerelem!, a Nemzetiben rendesen végigjárta a "szamárlétrát". A kamaraszínpados Pánik és a Mein Kampf egyaránt friss, lendületes és tehetséges előadás volt, így mindenképpen indokolt volt őt kiengedni a nagyszínpadra, ahol egyébként színészként rendszeresen megfordul.

A nagy tér, a nehezen követhető leleménnyel percenként elsüllyedő-felemelkedő, néhány négyzetméteres pixelekre széteső óriási színpad, valamint az igen sajátos műfajú, sokszereplős darab viszont a premieren még úgy tűnt, kifogott a rendezőn. Persze, ezt csak a bemutató alapján mondom, az abszolúte benne van a pakliban, hogy később összerázódik az előadás, ám tegnap még sajnos megvalósulni látszott a fából készült vaskarika: ez egy ritmustalan zenés darab.

Kínosan hosszú ideig keresi helyét a színpadon és a darabban a főszereplő Fiú, akit a Bánk Bán - Junior címszerepében igen ügyes Fehér Tibor alakít, az előadás végére már viszonylag érzékelhető magabiztossággal. Pedig ő egy enyhén szociopata szélhámos, aki magabiztosan hazudozik. A Fiú civilben lakatos, ám amikor megkapja fizetésének lapos borítékját, amíg az kitart, néhány napra dúsgazdag görög diplomatának adja ki magát. Luxuséttermekben vacsorál, gyönyörű nőknek udvarol, ám az eljegyzés elől mindig megszökik - naná, hisz' várja a gyár. Az elbűvölő Nyár Zsuzsannával viszont szerelembe is esik, akit nem képes otthagyni, így kettős életét képtelen tovább titkolni. Az igazság viszont igen kegyetlen, a tragikus végkifejlet csak kétségbeesett kísérlet elfedésére. Fejes Endre megtörtént eseményeket felelevenítő krimi-drámája kőkemény rajzolatát adja a magány és a boldogtalanság elfeledésére bármire hajlandó társadalomnak, ami ebben a tekintetben nem nagyon változott a mai napig (lásd: pl. eladósodás), ez azonban csak elvileg jön le az előadásból. A gyakorlatban valami furcsa, széteső, dülöngélő retró-eszpresszó kuplé-musicalt látunk, az előadás másfél felvonásában. Meg is lepődünk a maradék fél felvonás sűrű drámáján, erre ugyanis nem sok minden utalt eddig.

Az elfogódottan és rutintalanul mozgó Fehért első partnere, Schell Judit focihasonlattal élve, körbefutja, a következőkkel történő hosszas eszpresszó-, család- és étteremlátogatás viszont érdektelen, unalmas. A szép Nyári Zsuzsannára viszont már oda kell figyelnünk, ugyanis Tompos Kátya az este első igazi énekteljesítményével alázza porba Presser Gábor mára már erősen poros kupléival élethalálharcot vívó, korábban színpadra lépő kollégáit. Ebből a szempontból is úri luxus volt a szilvaárus lányok kórusába és az alkalmi zenekarba száműzni a profi énekesnőként is közismert Péterfy Borit, akitől a Vörös rák című abszurd izé ugyan üt, csak éppen nincs mire. Itt jegyezném meg azt is, hogy maximális riszpekt jár az élőben zenélő színészeknek, főleg Murányi Tünde néha már kifejezetten atonális, free-jazzes perifériákra kalandozó trombitajátékának és Péterfy Bori tangóharmonikából kicsiholt, dermesztő atmoszférát indukáló üveghangjának (remélem ők voltak azok, mert olyan messze, mélyen álltak benn a színpadon, hogy a balkonról alig voltak felismerhetők). Törőcsik Mari elragadóan laza személyisége és szövegmondása (a süketek és gyengénhallók számára végig feliratozva van az előadás - kiváló kezdeményezés, ugyanis a hallók is értik, ellenőrizhetik így a néha színpad mélyébe vesző hallhatatlan mondatokat) biztosan hozza az első hangos nevetéseket, Blaskó Pétert viszont suttogva is tökéletesen érteni, ma ő az egyik legjobban beszélő magyar színész. Makranczi Zalánnak meg sem kell szólalnia, ő a balsors sötét árnya (vagy mi), Szarvas, Újvári, Hevér és a többiek teszik a dolgukat. Néha ugyan kilógnak az előadásból, ez azonban a rendező sara. Mint ahogy az is, hogy a darab fennmarad a színpadon, és nem jön le a nézőkhöz, nem érinti meg őket annyira, mint annak idején. Pedig megtehetné...