A vita nélkül korszakalkotó Tron második részére több mint negyed évszázadot kellett várni, ám eközben a világ fénysebességgel száguldott előre. Az újrázás kívülről még nagyjából korszerűnek néz ki, belülről azonban nemhogy helyben topog, még vissza is lép: A Tron: Örökség csupán klisékből összetákolt, fájdalmasan középszerű, semmi kis Disney-mese. 

Gyerünk!

Ha jól belegondolunk, a Tron 1982-es bemutatója a huszadik század legjelentősebb eseményei közé kell, hogy tartozzon, hiszen ez volt a filmtörténelemben az első olyan film, amely teljes egészében számítógépes technológiával készült. Figyelem, 1982-ről beszélünk, mi ekkor még javában vigyorogtunk a kádári barakkban, a számítástechnika pedig nagyjából azt jelentette, hogy jónéhány tucat fehérköpenyes, szemüveges mérnökfazon rohangált a Star Trek első szériájának technológiai hátterét és egy kettő plusz két fél szobás káposztásmegyeri panellakás méretét ötvöző „számítógépben”. Nálunk. Egy messzi-messzi galaxisban, az akkor még barátságtalan Amerikában ekkor már ismerték Bill Gates nevét is, de az általa először eladott grafikus operációs rendszerek első példánya csak a Tron bemutatása után, ’83-ban került piacra. Felfoghatatlan ez mai agyunkkal, hiszen szinte már egy lépést sem tudunk tenni úgy, hogy közben ne kommunikálnánk valami főszerveren keresztül valakivel, műholdról ne kérnénk le közvetlenül úti célunk koordinátáit, szinte percenként valamilyen képernyő grafikus felületét bámuljuk, sőt nyomkodjuk, simogatjuk, olykor ököllel ütjük. A Tron készítői viszont még kizárólag irdatlan hosszú számsorokkal, kódokkal és primitív vektorábrákkal dolgozhattak, ráadásul olyan számítógéprendszereken, melyek teljesítményét egy mai alsó-középkategóriás mobiltelefon is felülmúlja. Ehhez képest a Tron mai szemmel nézve zseniális munka. Óriási, szinte emberfeletti szellemi teljesítmény, mintha az őskori barlangrajzok között találnánk egy Michelangelo-freskót, eredetiben! 

Gyerünk-gyerünk!

Már a kilencvenes évek végén felmerült, hogy el kellene készíteni a folytatást, hiszen ekkorra már világszerte tombolt a digitális kultúra. Emlegették a Pixar stúdiót, mint a számítógépes animációban megkerülhetetlen „dojo”, azonban a Disney-cég döntéshozói (ők húztak az első résszel merészet, és bár akkor bukás volt anyagilag, később már nyilvánvaló volt, hogy megérte) addig húzták a dolgot, hogy jónéhány pletyka után csak 2005-ben született meg első szkriptje a lehetséges folytatásnak. A tili-toli azonban tovább folytatódott, a könyvet átírták, majd újra átírták, míg végül csak 2009 elején kezdődhettek el a forgatások, az időközben képbe került Joseph Kosinski vezényletével. A cél egy minden tekintetben korszerű, 3 dimenziós, 7.1-es hangú film volt, s a végül elkészült termék ennek tulajdonképpen meg is felel. A Tron: Örökség képei, a szürke való világ szánalmas kettő dimenziójának néhány jelenetén kívül, térhatásúak, a hanghatások pedig azt ugyan nem tudom, hogy nyolc forrásból, dehogy mindenhonnan jönnek, az biztos. Térhatású a film 90%-a, azonban olyan extrém térélményt tőle ne várjunk, ami miatt a levegőt kéne kapkodni: Cameron bácsi hupikék zsiráfmacska-embereinek repülése még mindig sokkal „meredekebb” élmény, mint itt akár a finálé csúcsjelenete. A Tron: Örökség alapvetően sötét, szinte fekete képei, melyekben csak vakító fénycsíkok húznak-cikáznak sebesen ide-oda, önmagukban nem igazán látványosak: nagyjából ugyanaz, mint nézni egy éjszakai autósztrádát, felgyorsítva. A testhez simuló latexruhák pedig szerintem az S/M pornófilmeken kívül igen erősen „cikik” ma már, azt pedig végképp nem értem, miért kell trendi, talán Prada-mintájú, magassarkú cipőben imbolyognia egy zsigerileg harcos lánynak? A hangok jönnek, Daft Punk. És? Most kérdezhetném, hogy ők kik, de tudom, hogy ők kik. Hát, egyikük se egy Elliot Goldenthal… 

Gyerünk-gyerünk-gyerünk!

Szegény Jeff Bridgest sikerült megnyerni e filmbe is, ám itt már annyira benne van a forráskódokban, hogy ki se lát a virtuális valóságból. Egy Obi Wan Kenobiba oltott Morpheusként megy le alfába, ha baj van a mátrixban, amit itt rácsnak hívnak. A fia is felnőtt közben, és utánamegy, hogy kihozza, de a papa odabenn is ügyködött... A film sztorija nem tartalmaz semmi újdonságot, feltéve, ha láttuk már a Terminátor- és Mátrix-trilógiák, valamint a Star Wars-hexalógia vonatkozó jeleneteit. Mindenki látta, persze, egy újszülöttnek mindig van új vicc… Az innen-onnan elcsent panelekből ácsolt cselekmény ugyan áll a lábazatán, de ne várjunk tőle szélesen hömpölygő tolsztoji nagyepikát. Ugyan az öreg Leót valamiért megemlítik a filmben, köze azonban nincs hozzá, nagyjából annyi, amennyi egy videojáték három egymást követő pályájához. Aztán game over. Filmnek így ez egyszerű, mint a palló, és izgalmas, mint elbiciklizni az Oktogontól a Blaháig, csúcsforgalomban. Viszont legalább látványos, ha még nem láttunk „szemüveges-mozit”, azonban csak annyira szórakoztató, mint egy szombat délután egy külvárosi plázában. Asanisimasa: 4/10