Danny Boyle mindent kihozott a szorult helyzetbe került extrém sziklamászó-biciklista valóban megtörtént sztorijából, ezért mindenképpen dicséret illeti; maga a film viszont, ha nem is 127, de bő másfél órányi, embert próbáló feladat. Ha nem is annyira, mint amit gyakorlatilag egyetlen szereplője, Aron Ralston átélt.
Hogy Boyle jó rendező, azt tudtuk eddig is, ízlésével vannak gondok, hajlamos erős túlzásokba esni, ami eléggé ragacsos giccseket (a Napfényre gondolok) is eredményez olykor, itt azonban elengedhette magát: Ralston tényleg olyan dolgot vitt végbe, amit nem lehet száraz, visszafogott modorban elmesélni. Az emberi lét olyan fokára jutott, amire csak igen kevesen, s hogy mire képes az életösztön, bizonyság rá az, hogy tavaly gyermeke is született. A mély sziklahasadékba csúszott hegymászó túlélésért folytatott, igencsak reménytelen harcának megjelenítése filmes szempontból igen nehéz. Szűk a hely, kevés a fény, s mindössze egyetlen szereplő játszik, gyakorlatilag az egész filmben. (Persze, egy koporsóban való élve eltemetkezéshez képest ez is semmi.) Boyle mégis megoldja a problémát, nem spoilerezek, így csak annyi, hogy különböző filmnyelvi eszközökkel és egy jó színésszel: James Francoval. A végén aztán ömlik a fény, padlógáz-himnusz, fotómontázs. Elszállunk, a filmmel és szereplőjével együtt, mint az a bizonyos győzelmi zászló, de hát túléltük. Ő 127, mi csupán másfél órát, de mindannyiunknak van oka az örömre.
A 127 óra amúgy egy bravúrosan fényképezett, iszonyúan klausztrofób, feszült film, bőven adagolt filmes és narratív hatást fokozó elemekkel. Kalandtúrázóknak, extrém sportolóknak és rajongóiknak kötelező, kultfilm-gyanús alkotás, de "mezei" nézőknek is nézhető és élvezhető lehet, ha kellően erős idegekkel rendelkeznek. Asanisimasa: 7/10