Ezt a világfájdalomtól zokogó filmet mintha az emo néven közismert tinidivathullám hozta volna felszínre, ha lennének még emósok. Vannak még egyáltalán emósok? Megy még ez? Szó szerint persze, nem szembelógó hajú, csámpás lábú, halálfejkendős-kockáscipős idiótákkal van tele A prímszámok magánya, de az ördög a részletekben rejtezik, mint azt tudjuk jól. A történet, mely könyvformában egy fiatal olasz fizikaprofesszor, Paolo Giordano mellékági termékeként keltett feltűnést a 2008-as év könyvpiacán, két fiatal párhuzamos élettörténetét meséli el, mely valamiféle tudománytalan térgörbületből fakadóan a végén összekapcsolódik. Az egyik, vélhetően önéletrajzi ihletésű figura (Mattia), jól tanul, sőt a fizikai tudományok iránt kifejezetten a zsenialitás jegyeit mutatja, ez azonban semmit nem jelent számára: a srác tökéletesen szociopata, szinte mániákusan emberkerülő, évente kétszer öngyilkos. Emo. A másik, egy zsarnok apa pici lánya (Alice), aki egy síbaleset következtében örökre lesántul. Ő lesz később az osztály menői számára a gúnyolódások céltáblája, magány, kiközösítés, véletlen és természetesen elbénázott találkozás az öngyilkossági mániás fizikazsenivel, majd jön az anorexia nővér... Szereplőink aztán annyira felnőnek mély magányukban, hogy rájöjjenek, egymás mellett lehetnek legjobban magányosak. Ez egy tipikus emós sztori, már gondolatiságában, nem annyira külsőségeiben, ha ezzel nem sértem meg érzékeny lelküket...
Ebből a mélységesen szomorúságosnak tűnő, valójában álságos és erőltetett tiniborzalomból Saverio Constanzo próbált valami épkézláb filmet összeeszkábálni, sajnos nem sok sikerrel. A két párhuzamos életsors különböző jelenetei ad hoc jelleggel, kósza káoszban rakódnak egymásra, Constanzo mindössze arra ügyelt, hogy a találkozás jelenete legyen az utolsó. Ugrálunk előre-hátra az időben, azonban mindenféle rendezőelv nélkül. A gyerekkorra rávágott felnőttkori jelenet egyből elspoilerezi a rákövetkező ifjúkorban történteket, mintegy önmaga alól húzva ki azt a bizonyos dramaturgiai varázsszőnyeget. Képileg is érdekes a film: úgy néz ki, mintha néhány Dario Argento-opuszból, valamint Kubrick Ragyogásából próbálnánk összeragasztani egy mélyen érzelmes(nek szánt), (ál)romantikus, világfájdalmas drámát. Értsd: mintha Constanzo vöröshagymából, egy szelet szép bélszínből, szójaszószból szeretne sütni egy tálca krémest. Ez nonszensz. A film zenei környezete szintén Argentót idézi (Lehet, hogy ez koncepció? Ne már...), a mániákusan ismétlődő gyerekdalrészletekkel, a hetvenes évek Tangerine Dreamjét idéző, ostoba szintetizátorfutamokkal és néhány ordenáré popslágerrel. Mike Patton, aki ugye, az underground experimentális zenei szcéna egyik kultikus figurája, filmzeneszerzőként sem vacakolt, azonban a filmhez az égadta világon semmit nem tett hozzá, sőt, még jobban elvitte a lila ködbe.
Egyedüliként az anorexiás lányt alakító Alba Rohrwacher dicsérhető, de ő is elsősorban Christian Bale emlékezetes fogyását is meghaladó súlyvesztésével - bár könnyen elképzelhető, hogy ő eleve volt csontsovány és a film közben hizlalták fel. Nagyon rossz film ez, abból a fajtából, amely úgy néz ki mintha valami komoly és mély "művészet" lenne, de nem az. Giccs, mégpedig vastagon, de annak is rossz, mert egy másodpercig sem szórakoztató. Kínszenvedés. Asanisimasa: 2/10