asanisimasa

Holnap kerül a jobb mozikba (míg vannak...) Apichatpong Weerasethakul thai filmrendező (vagy csak egyszerűen: Joe) tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyert hosszú című filmje, melyről itt majd a jövő héten nyitok vitát, ám ehhez kapcsolódóan a Cirkogejzír mini retrospektív vetítéssorozatot tart a hétvégén (01.15-16) a mester műveiből. Ezek közül az egyik a Syndromes And The Century, mely már a harmadik Weerasethakul filmjei közül (az első a Blissfully Yours volt, 2002-ben, sorra kerül majd az is az asanisimasán, a második a retró vetítés másik filmje, a Tropical Malady), mely komoly elismeréseket ér el a nyugati világban. 2006-ban, első thai filmként, beválogatták a veretes velencei filmfesztivál programjába. A film amúgy felkérésre készült, méghozzá Mozart születésének 250-ik évfordulójára rendezett nagyszabású ünnepségsorozatra, persze, hogy nincs benne egy hang Mozart-zene sem. Mit kapna ezért nálunk... Odakint, mármint tőlünk nyugatra imádják, a rohadt paradicsomok 87%-os indexe nyugodtan nevezhető elsöprő kritikai sikernek.

Pedig ha van a világ filmművészetében valami, ami minden ízében, másodpercében, képében és hangjában tökéletesen különbözik a nyugati uralkodó ízlésvilágtól, akkor ez a film az. Akiket arra szocializálódtak, hogy a filmtől egy történet elmesélését várják, azok rögtön lapozzanak, mert ebben a filmben egyrészt nincs sztori, illetve, ha van, akkor rögtön ugyanaz, kétszer. Weerasethakul kétszer meséli el ugyanazt az inkább életképek és szabad dialógusok laza szövedékének, mintsem biblikus értelemben vett történetnek tűnő valamit. Egyszer vidéki környezetben, egy falusi rendelőintézetben, egyszer pedig, ugyanazokkal a karakterekkel és szinte ugyanazokkal a mondatokkal, de más beállításokban és eltérő végkifejlettel, egy modern bangkoki kórházban.

Tudni kell, hogy Weerasethakul egész gyermekkorát orvosi rendelőkben és kórházakban töltötte, hiszen szülei orvosok. Ő maga építészként végzett, és filmes lett. Filmjei ennek megfelelően inkább struktúrák, és a buddhista szellemnek megfelelően inkább a végtelenül nyugodt szemlélődésnek adnak teret, minthogy mondjuk érzelmek magasra korbácsolt hullámainak hátán lovagoljon bele a lenyugvó napba. A Syndromes... szcénáit Weerasethakul így nyilván szülei rendelőjében látta először, s ebben a filmben állnak össze egésszé, mintegy a szülei szerelmének laza szövésű történetévé. De láthatunk vagy hallhatunk sztorikat éjszaka virágzó orchideákról, éneklő fogorvosokról, DJ-nek lenni akaró, vagy éppen bulímiás buddhista szerzetesekről, és sok másról.

Maga a film egyfajta ambient élmény, lágyan, szinte zsibbasztóan áramlik, nem valahonnan valahová, hanem csak úgy, önmagából fakadóan, végtelenül. Kell hozzá lelkiállapot, ami ha nincs meg, akkor pillanatokon belül levet magáról, mint ahogy az igazi thai masszázst sem viseli el mindenki akármikor, viszont, ha ráérzünk ritmusára, akkor beszippant, elbűvöl és magába szippant.

Érdekes módon, ez a film is kiváltotta a thai cenzúra haragját, és ebben a formában nem engedte Thaiföldön bemutatni. Én hangosan felröhögtem, amikor erről olvastam, annyira képtelen indokok miatt került ez a tényleg végtelenül ártatlan film indexre: van benne egy kb. 2 perces, szemérmes csókjelenet, valamint két, röppentyűvel játszó, illetve gitározó szerzetes. Az indoklás a következő: "A kifogásolt jelenetek alkalmasak a társadalmi rend és erkölcs megzavarására, illetve veszélyeztetik a nemzet biztonságát és sértik büszkeségét." De ismerős szövegek ezek... Persze, Weerasethakul nem tört meg, ellenben megalapította a Szabad Thai Cinema Mozgalmat. Riszpekt.

Asanisimasa: 8/10

Diane Arbus az amerikai portréfényképezés egyik igen fontos, korszakos alakja volt, viszonylag fiatalon, 48 évesen halt meg 1971-ben. Élete amúgy tartalmaz érdekes fordulatokat (de hát kié nem?): Jómódba születik, majd rendes családban él, menő reklámfotós férj meg a két gyerek. Ő mégis sokkal inkább vonzódik az élet perifériáin tengődő, társadalmon kívüli fura fazonokhoz, vagy az extrém, bizarr cirkuszi figurákhoz, mint a kétfejű lány, a férfinő, a törpék, vagy mint ahogy e filmben is látjuk: a szőrember. Arbus képei a tanúbizonyságok arra, hogy amit a filmben látunk, az bizony úgy volt. Az élete viszont, ennek ellenére, annyira mégsem érdekes, hogy túl sok szót kelljen rá vesztegetni...

Steven Shainberg rendező ügyes koncepciója, hogy ő sem elsősorban Arbus életének tényeket soroló kronológiájára koncentrál, hanem egy funkcionális keretbe (hisz' egy fényképészről van szó!) foglalva valóban egy nem is annyira képzeletbeli portrét fest témájáról a kissé félrevezetőre magyarított A Szépség és a szőr (stb.) című filmjében. E címből előzetesen könnyen egy romantikus drámára asszociálhat a néző, persze, van nem kevés romantikus színezete is a portrénak, az azonban mégis inkább azt próbálja megvilágítani, milyen körülmények, milyen okok vezethettek oda, hogy Arbus, felrúgva biztonságos és békés konvencionális életét, az élet rejtélyes, titkokkal teli, extrém és bizarr területei forduljon. Ez többé-kevésbé sikerül is a filmnek (a portrénak), elsősorban Arbus képeire utaló vizuális koncepcióval, a híres és jellegzetes fotókat idéző beállításokkal, valamint Nicole Kidman éppen visszafogottságában titokzatossá váló alakításával, ahogyan életre kelti a fotós pályája első lépéseit megtévő Arbust. (Érthetetlen, mi vezette ezt a tehetséges színésznőt, hogy idióta módon porcelánná botoxozza arcát, a legfőbb művészi eszközét...)

A nagyközönség viszont nyilván a Kidman alakította furi fényképésznő és a szőrmók csudabogár (Robert Downey Jr.) kapcsolatára koncentrál, ami a portré szempontjából csak kevésbé lényeges, bár jelentősége tagadhatatlan. A találkozás és a rácsodálkozás a fontos, az érzelem, a szerelem, hogy összejönnek-e vagy sem, már kevésbé - mint ahogy Arbus fotóiban sem az érzelmek, hanem inkább a titkok, rejtélyek, a furcsaságok a fontosak. Nyilván el kellett adni valahogyan a filmet, ami viszont így számomra kissé felemásnak tűnik. Rengeteg pontos és érdekes vonás, hangulat, kissé stílustörő cukormázas kivitelben. Mintha Arbus színesben, 10 megapixeles digitális géppel fotózott volna, nem pedig fekete-fehér filmre, a klasszikus Rolleiflex kamerájával... Asanisimasa: 6/10

A mai nap legviccesebb kínálatát a (nálam legalábbis) angolul sugárzó esti filmcsatorna, a TCM szállítja: 21.00-tól Őrület, utána pedig 23.05-től Agyhalál. Minden tiszteletem a csatorna műsorszerkesztőié, bár az igazság szerint, eredeti címeiben már kevésbé süt a mai műsor. Anyway. Nem holmi B-kategóriás trashfilmek ám ezek, az első például egy Polanski, 1988-ból. Harrison Ford egy sebészt alakít benne, aki feleségével egy konferenciára érkezik Párizsba, ám az asszony hirtelen eltűnik a szállodából. Az ismert Polanski-recept szerint, Ford-Solo-Jones-ra hideglelős órák várnak a számára tökéletesen idegen városban. A másik filmet nem láttam még, de ahogy nézem, egy igen érdekes, 1983-as scifiről van szó. Christopher Walken (kép) egy agyletapogató gépet szerkeszt, amire a hadsereg is szemet vet, és ahogy ez már lenni szokott, vihart arat. A feltaláló azonban inkább feleségének gondolatait fürkészné vele... Furcsa és tragikus adalék, hogy a film forgatása közben halt meg a női főszereplő, a Walken feleségét alakító Natalie Wood, így azt csak kb. 10 éves késéssel, dublőr alkalmazásával tudták befejezni. Meglátjuk...

A Duna Tv két, előzetesen meglehetősen szívhez szólónak tűnő témájú filmmel próbál néhány nézőt szerezni magának: A Mombasába, retúrjegy nélkül egy finn film, ami bár nyilván tartalmaz néhány vicces jelenetet, két utolsó útjára induló rákos fiú története kötve hiszem, hogy vidáman ér véget. Úgy hiszem, valamiféle Bakancslista light lesz ez, az mindenesetre zavaró, hogy a kemó csak a hajat hullajtja, a szemöldökre nem hat... (21.10) A 22.55-kor kezdődő Marianna Ucría egy különösen értelmes és tanulékony szicíliai süketnéma lányról szól, aki a XVIII. századi, nem éppen virágzó intellektuális életéről és szabad szelleméről híres Palermo sikátoraiban próbálja megtalálni a maga igazát, boldogságát. Ez utóbbi akár még érdekes is lehet...

Egyetlen olyan szempont létezik, amely alapján el lehet gondolkodni e Szerb filmnek nevezett ocsmányság elfogadása kapcsán, mégpedig az, hogy esetleg a polgárháború hozadékai által kilúgozott lelkű szerb nemzet egyfajta látlelete ez. Minden egyéb más olvasat komoly pszichológiai, sőt pszichiátriai problémákat vet fel, nem csak az alkotói, de a befogadói oldalról is.

Ez a szerb film tökéletesen beteg, aberrált, tele van olyan jelenetekkel, melyek tényleg csak egy végletesen lepusztult elme legmélyebb bugyrából szakadhattak ki. Nehéz is bármit mondani róla, mert ha azt ecsetelem, milyen fertelmes borzalom, az sajátos módon a hype-hoz járul hozzá (én is épp ezért szereztem meg: vajon mi az, ami annyira botrányos, hogy még eddig sosem...), ha pedig bármi módon, valamit, akár művészi erényeket próbálok benne felfedezni, akkor meg hazudok, önmagamnak is. A legjobb hallgatni lenne róla, de az meg egyrészt cinkosság a velejéig cinikus alkotókkal, másrészt pedig tényleg mindenkit lebeszélnék róla. Az meg nem megy úgy, ha ezt nem közlöm valamilyen formában.

Szóval, az egyetlen elfogadható olvasat tényleg csak a (szerb) nemzet lelkén éktelenkedő, szörnyű tályog felfedése lenne, de ezt is erősen cáfolják és a vériszamos kövezetre rántják a legutolsó képkockák, melyek elidegenítenek mindenféle értelmező asszociációtól, és szárazon húzzák alá a tényt: ez a film tényleg csak ennyi. Egy végletesen öncélú, szadista pornó-horror. A Macskajajból ismert Srdjan Todorovic főszereplése először meghökkentő, de aztán már csak szimplán szánalmas, ahogy erőlködik a nagyfaszú expornósztár utolsó, halálos menetében. Némileg zavaró lehet, hogy képileg kifejezetten igényes a film megjelenítése. Szó sincs igénytelen gagyiról, szemlátomást van benne meló bőven. Srdjan Pasojevicék odatették magukat, a forgatókönyvet is az egyik legmenőbb szerb horror-kritikus, Aleksandar Radivojevic jegyzi, azonban hiába minden, mozogjon akár bármi mondanivaló is ott hátul, a kisagyban, maga a film nem több egy kivételesen ostoba, otromba, gusztustalan és öncélú horror-pornónál. Tényleg csak az nézze meg, aki kíváncsi olyan jelenetekre, (+18!!!) mint pl. egy frissen született csecsemő megerőszakolása egy 120 kilós kigyúrt kopasz állat által. Ezenkívül töméntelen anális, orális aktus, vérfertőzés, szinte mindig vérben és szarban tocsogva, csonkítások, és egyéb döbbenets erőszakok. Nekem ne jöjjön itt művészettel senki, ez kurvára nem az. (Mégha eredetinek látszó Francis Baconok lógnak is néhány helyszínen...) Asanisimasa: 0/10

Egészen biztosan láttam már ezt a Nomád című filmet, de ha megfeszítenek sem jut eszembe belőle egyetlen jelenet sem - ez két dolgot jelenthet: rossz a memóriám vagy rossz a film. A kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. Mindenesetre, kazah filmet ritkán láthatunk, ez pedig egy igen nagyszabású történelmi eposznak ígérkezik. Nyilván tele lesz zsúfolva színpompás jelmezekben parádézó, marcona harcosokkal, csodás kelmékbe burkolt bájos tekintetű (mást úgysem lehet látni) leányokkal, kietlen, kopár dombokon, talán még hátrafelé is nyilazva lezúduló lovasokkal, kardokkal, vérrel és könnyekkel. Kazahsztán gazdag ország, bár leginkább olajáról és biciklistáiról ismert, akik valahogy mindig címlapra kerülnek, pozitív és negatív előjellel egyaránt. Minden bizonnyal ebbe a filmbe is beletettek az állami szponzorok baromi sok olajdollárt, pompában így nem lesz hiány. A forgatókönyvről Nyikita Mihalkov hajdani forgatókönyvírója, Rustam Ibragimbekov gondoskodott, míg a rendezést szintén két nemzetközileg ismert kiválóság, a cseh származású Ivan Passer és a (szovjet)orosz Sergei Bodrov oldotta meg, egymás között. Tehát relatíve nagyágyúk sorakoznak a kamera másik oldalán is. A főbb szerepekre szerződtetett két neves színész már kevesebb bizalomra ad okot: Jason Scott Lee és Mark Dacascos főleg ilyen ábécévégi kategóriás, verekedős filmekből ismert, a címszereplő Kuno Becker (kép) meg nagyon sehonnan. Igaz, legalább úgy néznek ki, mintha kazahok lennének... Innen, legalábbis. (Duna II, 21.05)

Azért engedetem ezt ennyire bő lére, mert nincs mára más.

Belegondolva az előttem álló randa, szürke, melós napba, ma én biztosan nem nézek többet Dr.Csontnál és a Fringe-nél, a szokott helyen.

De azért, hogy a frissebbek ne maradjanak napi betevő nélkül, íme a Dillinger és Capone. A Hálózat tv újabb fura találata ez az 1995-ös film, Martin Sheennel (kép) és F.Murray Abrahammal a címszerepekben, ne várjunk tőle azonban nagyívű gengszterromantikát, történelmi tablót, s efféléket, inkább csak egy átlagos oldszkúl szajré-film rejtőzik e két legendás nevet idéző cím mögött. Kezdés főműsoridőben, 21.00-kor.

Két érdekes dokumentumfilm követi egymást a Dunán, az első 22.35-kor kezdődik, és a történelemből is ismert Ladoga-tó egyik vadregényes szigetére viszi el a nézőt, ahol megismerkedhet A Mantisaari robinsonjaival. Közvetlenül utána A vörös cárok című orosz dokumentumfilm-sorozat kezd, amelyből -vélhetően- megismerkedhetünk a Gorbacsov utáni közelmúlt és jelen orosz politikai életének fontos alakjaival. Ki tudja, mire lesz jó az itt megszerezhető ismeretanyag az elkövetkezendőkben...

Ha valakinek esetleg lettek volna kétségei, e film is ékes bizonyítéka, hogy az alma sosem gurul messze fájától. Asia Argento épp annyira nem normális, mint a papa, és nagyjából mindazt tudja is. Sacc per kábé műfajt teremt a hosszú eredeti című (közvetlen utalás Jeremiás könyve 17:9-hez), magyar forgalmazásban a rövidebb Jeremiah története című filmjével: meg alkotta a szociografikus alapú trash-horror egyik alapvetését, mint a szoc-ploitation nyitódarabját.

A film Jeremiah gyerekkorának néhány évét mutatja be lendületes, bár erősen fragmentált narrációban. A nyitó képekben a kissrác hat éves, a film végére kb. 14. Anyuci (Asia Argento) egy igazi repedtsarkú, piás, keményen drogos kurva, aki elérve 23-ik életévét, immár jogot formálhat eddig gyámügyileg nevelőszülőknél nevelkedő fiára. Így kerül hozzá Jeremiah, akivel zűrös életmódja miatt nem tud mit kezdeni. Vonszolja magával az egyre sötétebb jövőjébe. Ennyi a film, a kiút, a megmenekülés, bármiféle halvány happy end nélkül. Egyre gyorsuló lejtmenet a pokolba.

Rövid időre a nagyszülőkhöz kerül a kisfiú, ott azonban a mennyország poklában kényszerül megmerítkezni, a bigott, vaskalapos keresztényi szeretet léleknyomorító rabigájában: cseberből vederbe. Nincs különbség a drogos anyuka nyújtotta pokol, és a vallási téboly nyújtotta Paradicsom között. Jeremiahban ennek megfelelően nyoma sincs semmilyen jellemfejlődésnek, legfeljebb a túlélés ösztöne acélosodik, elnyomva minden érzelmet, vágyat és ábrándot, mi emberi.

Tagadhatatlanul szuggesztív a film, azonban úgy nyomja le a nézőt, mint egy ormótlan üllő. A paranoiás drogos delírium úgy jelenítödik meg, mint ahogy nem igen látható más filmen, Asia Argento jól hozza a figurát, egészen biztosan van miből építkeznie. Ugyanaz a mágikus-mániákus zenehasználat, mint az apja műveiben. Ehhez hasonlóan jelennek meg különböző szimbólumok is, vörös varjúk, óriáspókok, emberi hangon megszólaló tárgyak, kavicsok és szénrögök formájában, azonban itt elsősorban ezek a rögvalóhoz kötnek, nem pedig a transzcendens felé mozdítanak el. A tagadhatatlanul erős vizualitás azonban tökéletesen értelmetlen, ha csak nem arra vagyunk kíváncsiak, amire normális ember sohasem: a teljes leépülésre. Ezt viszont kiválóan reprezentálja az Argento lány őrült agymenésében, melyhez olyan neveket nyert meg, mint Ornella Muti és Peter Fonda a vallási tébolyban leledző nagyszülők szerepeiben, és Jeremy Renner vagy Michael Pitt, vagy a rocksztár Marilyn Manson, mint az anyuci futó pasijai. De hogy ezenkívül mire lenne jó ez a film, azt nem tudom. Asanisimasa: 4/10

A Brecht utáni német drámairodalom és színházcsinálás egyik legfontosabb alakjának szokás tartani a már 15 éve halott Heiner Müllert, aki Choderlos de Laclos híres levélregényének, a színpadon és filmen egyaránt többször feldolgozott (például) Veszedelmes viszonyokból írta Kvartett című darabját, melyet már láthattunk magyar nyelvű színházban is. A kolozsvári Nemzetiben Tompa Gábor rendezte meg a darabot, de a mostani, pesti előadás rendezője-koreográfusa, Gergye Krisztián is birkózott már a projecttel egyszer. Akkor még nem gondolkozott verbális síkon, csakis a mozdulatok, hangok, fények szintjén próbálta értelmezni Müller gondolatait.

Ez az előadás már meg is szólal, méghozzá Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert hangján. Ők jelenítik meg Müller (így Laclos) két központi figuráját, Madame de Merteuilt és Valmont grófot, a két csípős modorú intrikust, akik természetesen egymásba szerelmesednek, és kezdetét veszi "héják nászához" hasonlatos, önmagukat is széjjelcincáló, féktelen frigyük. Müller éppen ezért pécézte ki őket Laclos rizsporos művéből, mert tökéletesen reprezentálható általuk a két ellenkező nem, ellenkező előjelű entitás sorsszerű és végzetes egymásba gabalyodása, a szerelem tulajdonképpeni anatómiája. Müller darabja erről szól: a szeretetteljes, vagy éppen gonoszkodó csipkelődés hogyan fejlődik (erodál?) egymás szenvedélyes marcangolásává, s végül az egymásban történő teljes feloldódássá. Gergye ezt a pokolian gyönyörűséges folyamatot immár Müller szellemes, s olykor igen frivol szövegeivel (Kurdi Imre ropogósan friss fordítása) megtámasztva pontosan meg tudja ragadni az igen tömörre szerkesztett előadásban.

Jó, hogy két igen jól beszélő színész van segítségünkre, ugyanis nem vagyok biztos abban, hogy Gergye minden színpadi ötlete, gesztusa mindenki számára pontosan érthető és dekódolható, de hogy még a pillanatnyilag olykor kissé öncélúnak, funkciótlannak ható ötletek is ellenállhatatlanul bájosak, önmagukban is szellemesek, az vitán felül áll. Árvai György két vízszintes tengelyen forgó, hatalmas, félig áttetsző tükörlemezei bravúrosan egyszerű megoldásai a színpadi tér változatos formálásának. Kiegészítve ez az ügyesen megoldott vetítéses szcénákkal, illetve a következetesen végigvitt vörös-fekete (szerelem-halál) színdramaturgiával, tökéletes harcszíntere a két szerelmes egymással vívott nemi polgárháborújának.

Madame de Merteuil és Valmont (Udvaros és Alföldi) két bohóc, mint két öreg a Muppet Showból, csak éppen ellenkező nemű leosztásban. Keményen osztják egymást (hisz' egymásnak maradtak), de egyenlő erők küzdelme ez: a darab kezdő képében hosszú percekig ordítanak egymás arcába. Minden tapasztalatukat, cinizmusukat, dörzsöltségüket és képmutatásukat bevetik egymás ellen, hogy kipuhatolják a másik gyenge pontjait, hogy aztán arra tapintva behódoltassák a másikat; észre sem véve, hogy közben ők maguk is halálos találatot kaptak a másiktól. Mögöttük, mellettük, körülöttük két sötét árny suhan el olykor, lelkük, szellemük, lelkiismeretük, esetleg karmájuk? Mind-mind és egyik sem, talán a valódi lényegük: az egyik alak Gergye, a másik Virág Melinda. Groteszk, képlékeny mozgású felhőkként a két szerelmes lelki-érzelmi súlypont-áthelyeződéseit rajzolják fel a színpadra. Külön említést érdemel Virág Melinda talajon bemutatott szólójának intenzív kifejezőereje. Persze, Gergye is jó táncos, jó koreográfus, egészen egyedi ötletekkel. Színészeit sem kíméli. Olykor bizony komoly akrobatikus elemeket is bemutat a színpadon a színház egyik Kossuth-díjas, vezető színésznője, de közben maga a direktor sem lazsál. Ha kell, vörös porban kúsznak a fekete graboplast fólia alatt, ha kell lóra pattannak vagy a többfunkciós sétapálcával zsonglőröznek. Mindemellett pedig bővérűen, pattogósan játszanak, szöveget mondanak, egymásnak feszülnek, cseleznek és a harcban végül eldőlnek.

Szólni kell az előadás zenei kíséretéről is: Philipp György vezetésével a Szakács Ildikó, Nagy Bernadett és Mikecz Kornél alkotta énekes-zenész kvartett olykor üveghangon fülsértő, máskor karikaturisztikusan illuszratív, vagy csak egyszerűen, fuvolahangon lágyan susogó csatazajt alkototott Madame de Merteuil és Valmont egymást felemésztő szerelmi háborújához. Szóval, vicces, szórakoztató és tanulságos előadás ez. (Az illusztráció a próbán készült, Gordon Eszter fotózta)

Elég soványka a kínálat mára. A Nincs kiút az első, 21.00-kor kezd a tv6-on. Az 1987-ben készült készült krimiben az amerikai hadügyminisztérium belső köreiben fogunk elmerülni. Tom Farrell (Kevin Costner), az új összekötő tiszt a hírhedten keménykezű hadügyminiszter, David Brice (Gene Hackman) mellett, a Pentagon fogadásán ismerkedik meg a csodaszép Susannel. Szinte azonnal szerelmi viszony szövődik közöttük, pedig a lány a miniszter titkos szeretője. Egy intim együttlétet követően - alighogy Tom távozott - a féltékeny Brice ront be az ajtón, s felelősségre vonja szerinte hűtlen barátnőjét. Az indulatok elszabadulnak, s a lány holtan marad a helyszínen. A hadügyminiszter a gyilkosságot ismeretlen vetélytársára akarja kenni, s a vizsgálat felügyeletét Tomra bízza. Farrellnek 48 órája van, hogy igazolja ártatlanságát, miközben saját maga ellen vezeti a nyomozást, s a főnöke a tettes...

A kísérlet (film+, 23.05) megtörtént eseményeken, a híres-hírhedt, 1971-es Stanford-i börtönkísérleten alapszik, melyben pszichológusok összezárnak 20 férfit, és véletlenszerűen kiosztják közöttük a börtönőr- és rabszerepeket. Azt szeretnék vizsgálni, milyen törvényszerűségek között jelenik meg az agresszió egy elszigetelt csoportban - a kísérlet azonban túl "jól" sikerül, ezúttal egy igen jó német feldolgozásban.

Peter Greenaway, bár filmjeit a nyolcvanas években ki sem lehetett robbantani a művészmozikból, mára valahogy perifériára került (vagy csak éppen a neki legjobban megfelelő területen érintkezik közönségével). Egy biztos, a festészetről és a művelődéstörténetről nála senki nem mutatott meg többet a filmművészetben. Ezúttal Rembrandt egyik híres, óriási festményének születését vizsgálja a tőle megszokott precizitással és pompás látványvilággal. Az Éjjeli őrjárat a mai este fő ajánlata, a Duna Tv vetíti 23.05-től. (kép) A filmet nem láttam még, prekoncepcióim vannak, bár a port.hu képei egy meglehetősen hagyományos narratívájú életrajzot sejtetnek. Meg fogjuk látni...

Az első vonal:

Fennakadva a fán (Filmmúzeum, 17.55) - Zseniális francia vígjáték, Funes Lajos vezényletével, gyerekkorom egyik nagy-nagy kedvence. Az egész film egy fán játszódik, amelyen egy kanyargós hegyi útról lecsúszott autó akad fenn. Érdekessége még a filmnek továbbá, hogy a Funes együtt játszik benne fiával, Olivierrel, valamint egy másik viszonylag ismert komikus lányával, akit úgy hívnak: Geraldine Chaplin. Aki nem látta még Stephen Frears A királynő című filmjét (kép), mely a jelenlegi angol királynőről szól és a címszerepért jogos Oscart hozott Helen Mirrennek, most az m2-n megteheti, 20.55-től. De nézze is meg, mert mondom, hogy jó film! Ahogy vége (22.40-kor), csak át kell bökni a Dunára, ahol az Égő tűz című bosnyák-osztrák-török-francia filmdráma veszi kezdetét, amit ugyan nem láttam, de azt tudom, hogy az utóbbi évtizedekben történt ott egy s más, ami elég alapot adhat egy fajsúlyos drámának. A film minőségét bizonyíthatja, hogy egy szekérnyi díjjal tért haza a különböző filmfesztiválokról.

Futnak még: Boksz a sötétben (Viasat3, 21.10), amit ugyan meglehetősen lepontozott a nagyérdemű, de egy kortárs orosz akciófilmnek mindig érdekesnek kell lennie egy magára valamit is adó filmínyencnek. Bár, lehet, hogy tényleg szar lesz... Fehér galamb (Hálózat, 23.00), ami nem az O la paloma blanca című régi sláger megfilmesítése, de nem is az ezen a csatornán megszokott trash, hanem egy '89-es spanyol dráma, Antonio Banderasszal a főszerepben, Juan Minón szikár rendezésében. Garcia Lorca műveit idéző, komoly és szép film, vagy úgy rémlik legalábbis. A Story4 pedig 22.00-tól a pénzátáraknál elhasalt Trisztán és Izoldát adja, ami ennek ellenére egyáltalán nem rossz film a kosztümös, misztikus, romantikus szcénában.

A filmet az eleddig divattervezőként ismert Tom Ford rendezte, saját pénzéből. Maxi riszpekt érte, főleg, hogy ehhez képest, első rendezésnek rendkívül jól sikerült a melegmozgalmak egyik fő kultuszkönyvéből, Christopher Isherwood azonos című regényéből készült A Single Man.

Sztorija alapvetően alig van a filmnek, amely elsősorban annak a bonyolult lelki folyamatnak bemutatására koncentrál, amelyen a negyvenes-ötvenes éveiben járó, angol származású, Los Angelesben tanító homoszexuális irodalomprofesszor keresztülmegy, amikor egy tragikus autóbalesetben elveszti szerelmét, akivel élete legboldogabb 16 évét élte le. A film ízléses képekben mutatja meg az események miatti bénultságban kóválygó prof hétköznapjait, hogyan sokkolja az a telefonhívás, mely egyszerre közli vele a tragédia hírét, valamint azt, hogy az elvesztett társ családja rideg nyárspolgári érzéketlenséggel rekeszti ki őt a gyász ceremóniájából. A külvilág persze alig észlel valamit a professzorban zajló lelki erodációból. Rosszul nézel ki! - fogadják munkatársai, akik semmit nem tudnak a prof valódi életéről. Egyedül régi barátnője próbálja tartani benne a lelket, ő azonban a férfi iránti szerelmén nem tud felülemelkedni. A professzor végső elkeseredésében öngyilkosságra készül, ám ekkor lép be életébe egyik tanítványa, aki feltűnő érdeklődést tanúsít nem csak az angol irodalom, hanem a professzor személye iránt is. Eközben a professzor precízen és hitelesen ábrázolt lelki tusáját keresztülszövik az elhunyt barátjával töltött évek emlékképeit megidéző flashbackek.

Ford ebből az alig-történetből egy majdnem tökéletes filmet rendezett. Mivel alapvetően a vizualitás területéről érkezett, a film képi világával nyilván nincs semmi gond, mind a belsőépítészeti enteriőrök, mind a szereplők ruhái alapvetően rendben vannak, cseppet sem hivalkodóak, szolid és visszafogott eleganciával teremtik meg a film hátterét. A főszereplőben lejátszódó bonyolult lelki folyamat is érzékletesen, mégis visszafogottan van ábrázolva, mely csak részben az azt alakító Colin Firth érdeme. Nyilvánvalóan igen intenzív rendező-színész kommunikációnak kellett a film forgatása során lezajlani, hogy a vásznon már csak a ritkán láthatóan hiteles érzelmek és gesztusok maradjanak meg, melyek méltán eredményezik Firth alakításának komoly Oscar-, és egyéb más díj esélyét is. De Julianne Moore (aki Charlotte-ot, a barátnőt alakítja) is alaposan átbeszélhette a rendezővel szerepét, hiszen a filmben rá sem lehet ismerni. Nem mintha korábbi filmjeiben annyira gyenge alakításokat nyújtott volna, szó sincs erről, ám itt egy teljesen más, tőle nem megszokott figurát, egy látszólag decens, élveteg, amolyan rekamién elheverő, de valójában csak a pattanásig feszült idegrendszerét leplező francia nőt jelenít meg, tökéletesen. A film csak a végére csúszik bele picit a melodrámába, nem mintha nem lenne elképzelhető a filmvégi fordulat, csak... csak. Persze, a kissé operaszerűen túlhajtott finálé előérzete mindvégig benne van a filmben, sőt maga a fordulat precízen elő is van készítve a dramaturgia kőbevésett szabályai szerint, mégis nekem egy picit túl sok ez így. A meleg párok és az érzelmes filmek nem homofób kedvelői viszont bizonyosan katarzissal fogják megélni ezt a filmet, én azonban inkább emlékszem szívesen a film közben átélt igazán szép pillanatok sokaságára. Amit viszont feltétlenül meg kell jegyezni, hogy minden prekoncepció és a melodramatikus felhangok ellenére, a film egyáltalán nem ragacsos! Minden pillanatában igazi, hiteles, sőt még valami egészen finom humor is átszövi. Asanisimasa: 8/10

A nap ajánlata szokás szerint döntés kérdése. A Duna Tv. 22.00-tól kezdi darálni Emir Kusturica Undergroundának gigamega verzióját, a hat részes tévésorozatot. Ahogy nézem, ma lesz két 55 perces rész, majd jövő héten és az azután következő héten még kettő-kettő. Annak idején még moziban láttam a mozifilmes hosszúságra sűrített változatot, az Kusturica életművének mindenképpen a legjobb, legárnyaltabb és legátfogóbb darabja. Már benne van a Macskajaj vérbő groteszkje, de még nem ment el totális pálinkagőzös és kokainos idiotizmusba. Ezenfelül pedig akkora ívet húz a huszadik század történelme felett, mint amilyet csak nagyon kevesen a filmművészetben. Ha jól tévedek, itt szólal meg először a Kalashnikov. Ízelítőként, íme a nyitó képsorok:

A másik egy svéd film, a Te, aki élsz. (m2, 22.10) Rendezőjéről, Roy Andersonról azt kell tudni, hogy ő az egyik legmenőbb svéd reklámfilmes. Tehát, nyilván nem keres rosszul. Azonban ő nem kokainra és kurvákra, meg egzotikus luxusutazásokra szórja el a pénzét, mint az az ő köreiben szokásos (bár nyilván jut effélére is), hanem belőle olyan filmeket csináll, minden megkötés nélkül, amilyet ő szeretne. Nem lóg felette sem a bevételi oldal, sem a kritika, sem a szakma damoklészi pallosa, olyan szabadon játszik, mint egy gyerek. Saját pénzéből. Részemről óriási riszpekt neki ezért, mert még akkor is emberibb módja ez a pénzköltésnek, ha nézhetetlen baromság lenne, ami a játék után ránk marad. De nem az: Anderson filmjei (ez és pl. a Dalok a második emeletről) magukon viselik a tökéletes művészi szabadság nyomait, melyek kompromisszummentes, markáns vizualitásban és sajátosan fanyar humorú, szürreális-groteszk narrációban nyilvánulnak meg. Nem lesz a film egy könnyű tingli-tangli, de aki bevállalja, arra egyedülálló élmény vár.

Futnak még: A nagy szökés (Filmmúzeum, 21.00) - John Sturges '63-as oldszkúl háborús filmje, régi nagy sztárokkal. Nyugati hadifogoly tisztek macerákkal teli szökése a nácik luxuslágerjéből. A szökés (film+, 21.10) - Harrison Ford kontra Tommy Lee Jones, 1993-ból. Korrekt üldözős akció. Durr, durr és csók (Cool, 21.20) - Robert Downey Jr. és Val Kilmer szórakoztató és vicces kettőse. 54 (Viasat3, 21.30) - Szex & Drugs & Disco. Egy adekvát feldolgozása a hetvenes évek flitteres, diszkógömbös őrületének, a híres Sztudió Fiftifórból.

Kíváncsi vagyok, kire gondoltak a tv2 műsorszerkesztői, amikor 12.15-ös kezdéssel tűzik ma műsorra Coen-testvérek egyik legjobb, de mindenképpen az egyik legszellemesebb filmjét, az Ó, testvér, merre visz az utad?-ot. (kép) Piciny gyermeküket pátyolgató kismamák ekkor éppen büfiztetnek, vagy ha már a gyerek elaludt, akkor eszeveszett sebességgel fészbukolnak/szkájpolnak sorstársaikkal. A munkanélküliek munkát keresnek, vagy éppen ekkor fordulnak a másik oldalukra. Mindenki más iskolában, munkában, akárhol ügyintéz, de legalábbis ebédel.

Főleg, hogy mára nagyon nincs is más: a királyi (s immár ismét vérkomolyan vehetjük ezt a nemrég még modoroskodó jelzőt!) 2 (21.25-kor) erőlködik még mindig Biszku elvtársékkal, ráadásul az Orbán-rokon Vitézy keresztapa egyik régi doksijának bemutatásával. Most komolyan. Érdekelnek valakit ezek még ezek a vén rohadékok, főműsoridőben?

Lesz még Jackie Chan (passz), Jennifer Anniston (passz-passz), meg egy Ruha című holland izé a Dunán, 23.30-tól. Láttam már, filmdrámának azért nem mondanám, inkább amolyan kreatív kultúrtörténeti dokumentumjáték, a History vagy Discovery Channel modorában.

21.40-ig inkább semmit. Ekkor viszont az m1-en egy érdekesnek ígérkező Revansnak lehetünk szemtanúi, melyben Kevin Costner, a veterán pilóta vesz elégtételt az öreg Anthony Quinnen, az öreg maffiózón. Vagy éppen fordítva. Az ok mi más lenne, mint egy nő. Tony Scott '90-es, még viszonylag effektmentes filmje ez, aminek sajnos a végét már láttam. Viszont így már tudom a végét... meg kéne nézni elejétől?

Nem vagyok egy orbitális Julia Roberts-rajongó, azonban az Erin Brokovichban jót játszik a nyanya. És igaza van. Nem véletlenül kapott érte Oscart, mondjuk ehhez azért kellett egy rendező is: Steven Soderbergh (RTL, 22.15)

Vagy megnézhetünk egy palesztin filmet a Dunán (22.40), ami Gázában játszódik, tehát a helyszín önmagában egy dráma. A Haifa - Az élet díjat nyert a jeruzsálemi filmfesztiválon, és egy holland kolléga így jellemzi: "A rendező (Rashid Masharawi) a mindennapi események hűvös regisztrálására szorítkozik, a hozzáállást a nézőre bízza. Ez távolságot teremt, de a témát csak így lehet becsülettel kezelni. A film az olasz neorealista hagyományt követi." (De Filmkrant The Netherlands) (kép)