asanisimasa

A nagyáruház konfekcióosztályán történhetnek érdekes dolgok. Gertler Viktor 1952-ben készült Állami Áruház című filmje óriási közönségsikert aratott, pedig nem szólt másról, minthogy a sármos és fiatal, törekvő kiváló dolgozót kinevezik az új állami áruház igazgatójává. A régi igazgató azt a rémhírt kezdi el terjeszteni, hogy az új szocialista kereskedelem nem képes kielégíteni a keresletet. Rokonaival és barátaival felvásárlási akcióba kezdenek, ami tömeghisztériához vezet. Az új áruház nehezen állja a vásárlók ostromát, ám teherautókon megérkezik az áruutánpótlás. Végül a rémhírterjesztő károkozókat elviszi a rendőrség, sőt beteljesül egy szerelem is. Ismerős lehet a sláger: "Egy Duna-parti csónakházban stb., stb." A szociál-kommunizmus diszkrét bája, ugye.

Egy másik korban, másik országban és egy gyökeresen más társadalmi berendezkedésben szintén komoly galibák helyszíne egy hatalmas áruház konfekcióosztálya. Én ugyan bármelyik ilyen csillogó plázába betévén lábamat, mindig G.A. Romero hírhedt zombifilmje jut eszembe, amelyben a fogyasztói társadalom egyik ilyen "templomát" egyszercsak zombik lepnek el. Alex De La Iglesia, spanyol filmrendező hatodik játékfilmje valahová Gertler bájos és bugyuta, de propagandisztikusan megfelelő operett-filmje és Romero klasszikus horrorjának szürreálja közé lett kalibrálva. Egyfelől abszurdba hajló társadalmi kórkép, másfelől morbid és groteszk krimi-vígjáték.

Lehet valami tudatmódosító molekula az Ibériai-félsziget levegőjében, hiszen eléggé eszement dolgok történnek ott, mindig is. Egy hórihorgas lecsusszant félnemes háborúba kezd elképzelt kedvese védelmében bizonyos szélmalmokkal. Loyolai Szent Ignác megalapítja a Szent Inkvizíciót, amely boszorkányokból teremtett szenteket, és viszont. Picasso széthullott arcai, Miro amőbái, Dali elfolyó órái és önmagát szétmarcangoló allegorikus alakjai és Gaúdi álomszerű épületei. A spanyoloknak, legyenek katalánok, andalúziaiak, kasztíliaiak vagy isten tudja mik, legfőbb nemzeti szórakozásuk, hogy egy hatalmas és büszke állat, egy bika legyilkolását nézik. Vagy éppen jól felhergelnek, és szabadjára engednek néhányat, hogy aztán előlük menekülve gyakran bikaszarv által felhasított gyomorral és kiomló belekkel feküdjenek egy pamplonai sikátorban. Ilyenek.

De La Iglesia filmjében egy sármos piperkőc, Rafael (akinek - Guillermo Toledo-nak - kissé illúziót rombolóan, gusztustalanul lerágott körmei vannak) női szíveket gyűjt, rabol el és gyötör meg, közben élethalálharcot vív a konfekcióosztály vezetői posztjáért a meleg hajlamú Don Antonióval. A harc halál része szerencsétlenül Don Antoniót sújtja, de az élet részében sem lesz sok köszönete Rafaelnek. Véres küzdelmüknek akad egy szemtanúja is, Lourdes (Mónica Cervera) személyében, aki meglehetősen csúnya, ám reménytelenül szerelmes Rafaelbe. Hogy az imádott férfit megszerezhesse, titokban tartja Don Antonio halálának körülményeit, sőt! Ettől kezdve Rafael számára irtózatos pokoljárás kezdődik, a gátlásos és szende Lourdes féltékeny nőstényördöggé változik. Amit ezek után látunk, az olyan mintha Gogol kergetné Kafkát egy bevásárlóközpontban. Vagy Jirí Menzel rendezne egy filmet Lúis Buňuel modorában. Szigorúan ellenőrzött konfekcióosztály. Tűz van az áruházban.

Szóval furcsa, kissé összekutyult, de helyenként igazán szórakoztató alkotás. Nem igazán illeszkedik az Almodóvar és Bigas Luna nevével fémjelzett spanyol film fősodrához, valóban, inkább régebbre, Buňuelhez nyúl vissza, ám azért felszínesebb a Mester műveinél. De La Iglesia megelégszik azzal, hogy egyfajta karikatúráját adja annak az embertípusnak, amelyik egész életét, a születésétől a haláláig a modern fogyasztói társadalom tán legtipikusabb intézményében, az áruházban tölti. Körbevéve a többi "áldással": a televízióval, a reklámokkal, a fogyasztási cikkekkel, a divattal. A karikatúra pontos, bár helyenként amolyan mediterrán módra kicsit "sok", de találó, ám nem portré, amely az arcvonások mögé is láttat.

www.port.hu/elszabott_frigy_crimen_ferpecto/pls/fi/films.film_page

E hangzatos sztereotípia-gyűjteménnyel nyilván a nyáron szokásos habkönnyű filmek dömpingjében kívánt helyet szorítani e filmnek a forgalmazó, mással nemigen magyarázható a választás. Hangzatos és csábító, ám semmitmondó és kissé megtévesztő is. Annyi igaz, hogy olaszokról van szó a filmben. De róluk sem úgy. A cím alapján válogató mozinéző olvassa: szex, szerelem, olaszok, joggal gondolhatja, biztos valami jó kis fülledt és erotikus, és kivillanó keblek, és csipke, és antóóóónió, va calvó! De nem. Van ugyan szexjelenet, persze, hogy van, de a film nem erről szól.

Inkább, mint ahogy az eredeti címből is minimális nyelvtudással kiolvasható, Agatáról és a viharról szól. Ezenfelül persze, olaszokról, igen, Agata is olasz, meg az öccse is, meg majd' mindenki a filmben; meg szerelemről, hiszen az olaszokkal kapcsolatosan mindenkinek két dolog jut eszébe először, a szerelem és a tészta. Utána jön csak a foci, a Ferrari meg a többi. Nos, a tészta most nem, de szerelem igen.

Méghozzá viharos szerelem az, amely fenekestül borítja fel a már nem éppen csitri, de még szép és vonzó Agata életét, így már talán érthető az eredeti cím, valamint bosszankodásom annak magyarításán. Mintha már a forgalmazó is egy legyintéssel elintézte volna a filmet: Eh, ez is csak egy olyan szex, szerelem, olaszok!

Tehát Agata kissé egyhangú és unalmas élete, amely nagyjából az általa vezetett könyvesbolt és a táncórák között bonyolódott, egyszercsak felborul egy a boltba betoppanó, jónéhány évvel fiatalabb, ám olyan tipikus olasz amorózó által, aki ráadásul igényli a művelt szépasszony olvasottságából adódó tanácsait, és mohón falja a könyveket, valamint Agata szavait. Az eleinte kissé tartózkodó Agata hamarosan édes csókban forr össze az "ifjú Wertherrel", ahogy Agata bájosan csúnyácska barát- és munkatársnője jellemzi a fiút, ám egy napon úgy tűnik, az ifjú amorózó egy fiatal szöszit is szívesen ölelget, ez elég ahhoz, hogy az események nem várt, de olykor bizony tragikus láncolatát induljon el. Agata öccse, Gustavo jólmenő építész, ám kiderül, hogy mégsem Agata öccse, ez benne egy más természetű vihart kelt. A magabiztos Gustavo összeomlik, amikor kiderül, szülei árvagyerekként adoptálták. Gustavo valódi bátyja, Romeo élete maga egy vihar. Elképesztő ruhákban jár, utazóügynökként rendre buja kalandokba keveredik minden útjába akadó nővel, ám tiszta szívéből szereti balesetben megbénult feleségét, sőt viharos erejű libidójának köszönhetően, a napközbeni röpke numerák után még otthon is helyt áll. A történet szerteágazó szálai a szerelemben csalódott és maga körül minden izzót kioltó Agata körül bogozódnak össze. Az átélt érzelmi vihar azonban Agatát arra sarkallja, hogy kezébe vegye a dolgok irányítását, és rendet tegyen saját maga és a körülötte levők életében.

Agata figurája külsőre teljesen különbözik az utóbbi évek egy másik nagyhatású "rendteremtőjétől", a kedves, ám kissé együgyű Amélie-től, ám belül hasonlítanak. Agata igazi vérbő olasz szépség, míg Amélie törékeny, angyali teremtés, ám mindketten óriási erővel munkálkodnak ugyanazon a dolgon: a szomorúság megszüntetésén.

A filmet rendező Silvio Soldini a Tangó és tulipánnal már bizonyította tehetségét a romantikus történetek ízléses feldolgozásában, az a film, a főszereplő Bruno Ganz nagyszerű alakítását nem számítva is méltán nyerte díjak özönét. A rendező ezen újabb munkája hangvételében az előző által megkezdett utat folytatja, ami örvendetes tény, hiszen egyéni hangot, egyéni nyelvet feltételez. Amúgy is üdvözölni kell minden egyéni utat járó európai filmest, aki a hollywoodi ár ellen halad. Az általa képviselt romantikus hang amúgy is hiánycikk a vérgőzös és minden áron megbotránkoztatni és felkavarni akaró mai filmművészetben. A Szex, szerelem, olaszok egy csendes, szelíd, de szép és okos film. Megtekintése nagyjából olyan hatást vált ki, mint egy heti kényszerű hamburgerkúra után egy friss bazsalikomtól illatozó pasta sciuttá, leöblítve egy pohár chiantival.

www.port.hu/szex,_szerelem,_olaszok_agata_e_la_tempesta/pls/fi/films.film_page

Vranik Roland első nagyjátékfilmjének egyöntetű sikere felért a magyar filmszakmának felmutatott sárga lappal az idei, 36. Magyar Filmszemlén. A szakma válságát mi sem mutatja jobban, hogy az utóbbi években jelentős sikert szinte csak "külsős" filmesek, a videoklipek és reklámfilmek világából érkezett rendezők arattak. Antal Nimród, Bergendy Péter, és most Vranik Roland is. A hagyományos iskolázottságú Török Ferenc is inkább e körbe tartozik, míg a fesztiválokon díjakkal elismert Fliegeauf és Mundruczó úgy tűnik, nem találja a közönséggel közös hangot, persze nem is igazán keresi. A filmművészek pedig vádaskodásokkal és/vagy önsajnálattal múlatják az időt és erősen felejthető filmekre költik a drága (köz)pénzt. Céltalan, körbe-körbejáró töprengés, köldök- és távolbanézés. A reklámiparból pedig tehetséges fiatalok jönnek, a szakma a kisujjukban és nem akarnak mást, csak elmesélni egy egyszerű, ám érdeklődésre számot tartó sztorit; dörömbölnek, sőt be is törték már a kaput. Ennyire egyszerű.

Négy srác üldögél a rakpart alsó kövén. Bámulják a vizet, és azon tűnődnek, vajon mennyivel mehet a Duna? Nekik ez a leglényegesebb kérdés akkor. Ennél nem sokkal többről szól a Fekete kefe című film, mégis ez a pillanat a nyitja sikerének. Ezek a srácok nem viccelnek, nem hazudnak, ők ilyenek. Ezek ők. Önazonosak. Történetük, bármennyire szürreális, vagy abszurd, igaz. Még akkor is, ha nem az. Bár a film váratlan sikere kapcsán adott félszeg interjúkból kiderült, hogy a történet valószínűleg valós alapokon nyugszik. Rozgonyi Zoltán, vagyis Rozi, a Tilos az Á volt csaposa, a Tilos Rádió egyik alapítója, világcsavargó és dj állítólag élete egy szakaszában kéményseprésből kényszerült megélni, ő mesélte a Tiloshoz szintén kötődő Vraniknak a film alapjául szolgáló sztorit.

Zoli teológushallgató, a renitensebb fajtából, megtudhatjuk, egyszer nyolcra kívánta csökkenteni a Parancsolatok számát, alkalmilag immár huzamosabb ideje egy Pejker nevű, luxusterepjárójából ítélve komoly alvilági kapcsolatokkal rendelkező vállalkozónak dolgozik, kéményseprőként. Elsősorban a rendes kéményellenőrzésekből befolyó pénzbehajtás lenne a feladata, ebben van három, több értelemben is "fekete" segítsége: Döfi, a festő, Anti, a költő és Papi. A kéményseprő és bélelő munkában sok fantáziát nem találván, hőseink kipróbálnak egy új misztikus eredetű tudatmódosítószert, amelyet Zoli egyik hallgatótársa javasolt. A szer nem más, mint egy indiai kenderrel etetett kecske ürüléke, amit hőseink annak rendje-módja szerint el is szívtak. Az aktus eredménye az lett, hogy este lett, és a kéménybélés beszerzésére Pejkertől kapott nagyobb összegű pénznek is nyoma vész. Az egyik külvárosi kocsmában mongol elemek illegális kakasviadalokat tartanak. Egy postás a bukméker, nagy összegek cserélnek gazdát. Zoli becsajozik, többször. Van egy nyertes lottószelvény, de ezt a hallucinogén kecske elfogyasztja. A krisnásoknak van kecskéje, viszont nem esznek húst, székházuk parkolójában nagy mennyiségű luxusterepjáró parkol. Nagyjából ezekből a történet-mozaikokból áll össze a mindössze egy nap története. Négy hősünk ártalmatlan ámokfutása Pejker pénze után ilyen buktatók között zajlik, ami filmes megvalósításában vicces élmény lett. A mára tapasztalt operatőrré lett Pohárnok Gergely érzékeny kamerája fekete-fehér nyersanyagra rögzítette Zoliék sztoriját. A fekete-fehér nyersanyag egyrészt költségkímélő megoldás, másrészt a témához is passzol: ne feledjük, kémények erdejében kell hőseinknek helytállni. A korom pedig fekete, mint tudjuk. Ügyes ötlet, szép kivitelezés.

A film filmszemlés fődíjának indoklásában szerepel, hogy újszerű filmnyelvi megoldásaiért és az alkotói célokat kivételes pontossággal szolgáló csapatmunkáért jár az elismerés. Míg én egy kissé ugyan furcsa ütemben vágott, fekete-fehér filmben nem sok új filmnyelvi megoldást fedezek fel, addig a csapatmunka bizony valóban példaértékű. A filmben szereplő figurák egytől egyig odaadó szorgalommal, hitelesen alakítottak, nagyban hozzájárulva a film hiteléhez és sikeréhez. Erős a gyanúm, egy bizonyos szubkultúra kult-moziját találja meg ebben a tehetséges és szórakoztató moziban.

A zenéje is jó.

www.port.hu/fekete_kefe_fekete_kefe/pls/fi/films.film_page

Több szempontból is megkerülhetetlen és alapvető médiatörténeti klasszikussal van dolgunk. H.G. Wells 1898-ban megjelent regénye a tudományos-fantasztikus irodalom egyik alappillére. Eleddig sohasem jelent meg regény földönkívüli marslakók támadásáról a Föld ellen. Korábbi művek vetítették már elő különböző pusztító katasztrófák rémséges képét, az Özönvíztől az Armageddoni csatáig, ám a Világok harcában érte először támadás az ember eddig csak misztikus lények vagy maga, az Isten által fenyegetett bűnös világát, ráadásul az emberi fajtól teljesen különböző és a Földön kívül lakó lények részéről. Soha még ilyet az irodalomban, a hatás elsöprő volt...

A média egy másik területén, ha lehet még elsöprőbb volt a következő (jelentős) Világok háborúja-jelenés. 1938-at írunk, az egyik amerikai rádió ekkor adja adásba egy ismeretlen fiatalember hangjátékát, a Világok harcát. Természetesen, ismét H.G Wells művéről van szó, a rádióadaptáció pedig Orson Welles rendezése, aki ezzel beírta nevét minden utána következő médiatankönyvbe, lexikonba. A sajátos hangeffektekkel és naturalisztikus színészi alakításokkal operáló rádiójáték soha nem látott hatást gyakorolt a hallgatókra. Amerika-szerte pánik tört ki, a hallgatók a marslakók földi invázióját valóságosnak hitték, többen páni félelmükben öngyilkosságot követtek el. Persze, ekkor már jócskán benne volt a közhangulatban az Európában háborúra készülődő náci Németország rémképe, Welles hangjátéka szuggesztivitásában, tömegekre mért hatásában mérföldkő.

A világ gazdagabb, nyugati felén a közhangulat most is zaklatott, ám a jóllakott és békés polgárok most a dübörögve masírozó német katonacsizmák helyett burnuszok kendői mögül villanó sötét tekintetektől rettegnek. Az 1938 óta eltelt több mint fél évszázadban megért még jónéhány, most már filmfeldolgozást a Földet elözönlő háromlábú gépszörnyek rémmeséje, ám ezekre jobbára csak a B-mozik fanatikusai emlékeznek. Hogy ez a legújabb, Steven Spielberg által rendezett változat klasszikus lesz-e, vagy eltűnik a "nem-túl-sikeres-katasztrófafilmek" feneketlen bugyrában, az a kiderül, a döntés az Önök kezében van.

Nemcsak a vájtszemű filmőrültek, hanem a becsületes átlag is ismeri Spielberg nevét és ismeri vonzódását a földönkívüli témákhoz. Nincs még oly régen, amikor teherautószám kellett kihordani a mozikból a telesírt papírzsepiket az E.T (ÍTÍ) után. A rendező, aki talán a legklasszikusabb megtestesítője a "hollywoodi álomgyáros" kifejezésnek, az E.T., és egyéb harmadik típusú találkozások után mintegy húsz évvel ismét a Földön kívülre vetette okos, fürkésző tekintetét, s megalkotta az anti-E.T.-t. Akik (amik) most villámformájában a Földre érkeznek, a legkevésbé sem szeretetreméltó, kedves lények, kíméletlen mészárosok, céljuk nem más, mint az emberi kultúra tökéletes megsemmisítése. Ebben mintha hasonlítanának azért a Hitler-féle bagázsra? Ugyan nem tudjuk meg, mi célból akarják ezt velünk tenni, a dolgok lényege a harc. És a túlélés.

A fő harcos Ray (Tom Cruise, aki jó színész, tényleg) egyszerű dokkmunkás, aki kedves-cserfes kislányát és önfejű nagykamasz fiát (az ismét egészen elképesztőt alakító Dakota Fanningot és a szintén tehetséges Justin Chatwint) próbálja megmenteni. Furcsa villámok közepette a föld alól óriási háromlábú tűzokádó monstrumok nőnek, és gyakorlatilag azt teszik egész Amerikával, amitől annak polgárai a bizonyos 09.11. óta rettegnek. Por és hamu, plusz valami vörös trutymó. Ray, karjában lányával fut, rohan, menekül, majd... Csak annyi, hogy Spielberg a Dreamworker. Captain Hollywood.

A film kiállításáért és látványáért felelős csapatot a jóbarát, George Lucas minapi opuszából, a Star Wars III.-ból transzportálta át Spielberg mester, egyenesen és teljes létszámban, tehát ezt sem kell részleteznem. Részletezik ők? Lehet hasonlítgatni a Függetlenség napjával, a végső felívelő farok az ufók szemszögéből ugyanaz, de ott irgalmatlanul csillag-sávos, itt meg tipikusan spielbergi. A család nagyszerűségének és összetartó erejének dicsőítése, egy adag globál-ökológiai tanulsággal spékelve. Kissé szájbarágós, de szimpatikus...

www.port.hu/vilagok_harca_war_of_the_worlds/pls/fi/films.film_page

Nos, mindig ez van. Hogy ilyet még eddig sohasem, hogy felülmúlhatatlan, hogy megismételhetetlen és utolérhetetlen, aztán mindig jön az újabb, és újabb, majd még újabb... De azért ami a Star Wars III. elején lezajló csatajelenetben átélhető, az nagyon nem semmi. Szegény pattogatott kukorica-darabkák nem is nagyon tudják, mi merre van abban a nagy diétáskóla-tengerben, amit a vetítés kezdetére való izgatott várakozás közepette teremtettünk gyomrunkban. Fogalmam sincs, milyen hosszú ez a jelenet, két kézzel kapaszkodtam a szék karfájába, így nem tudtam az órámra pillantani, de abban biztos vagyok, hogy magát a szoftvert, amellyel ezt előállították, nyugodtan fel lehet ajánlani mind a NASÁ-nak, mind a bajkonuri űrközpontnak kiképzési feladatokra. Aki ebben lenyom mondjuk napi két órát, egy héten belül mehet a csillagokba. Abszolút tökéletes háromdimenziós térhatás, elképzelhetetlenül részletgazdag már maga a háttér is, olyan távlatok, perspektívák, amelyet valóban csak Földön kívüli szituációban élhetünk át. Ezernyi repülő bizgenytű, lézerágyúk tömkelegének vijjogása keresztül-kasul a szuperszéles vásznon, olyan bukófordulók, hogy a pattogatott kukorica ekkor nem tudja, kint van-é avagy bent. Szóval, ez nagyon ott van, ahogyan az ismert frontember mondaná.

Mindazonáltal nyilván a verseny folytatódik, az erre hivatott emberek agya pörög tovább, és elő fognak állni még ennél is szédítőbb kiállítású filmmel. Csak utalok rá, hogy készül az Asimov-féle Alapítvány filmváltozata is... Most azonban minden kétséget kizáróan a Star Wars III. a csúcs. Amit nemrégen el sem tudtunk volna képzelni, a Gyűrűk urának elképesztő csatajelenetei szerény pofozkodások az e filmben látható képi armageddonhoz képest. Az emberi agy szinte képtelen felfogni egy pillantással, mi zajlik a filmvásznon. De nem csak a csatajelenet a szemkápráztató, akár órákig lehetne nézelődni a békés(ebb) pillanatokban a háttérben feltűnő város- és tájképekben, pompázatos palotabelsőkben. A nagyszerű fantasy-festő, Boris Vallejo és követői által ihletett űrvárosok, tájképek, járművek tomboló képzelőerőről tanúskodnak.

Mindenre volt gondjuk az alkotóknak, olyan részletgazdag a film látványvilága, hogy szinte látni a szomszéd bolygón lakók szeme bogarában sajátmagunkat, amint a moziszékbe süppedve görcsösen szorongatjuk papírpoharunk. Vagy több alkalommal láttam például lenn, a kb. 10 kilométeres mélységben hömpölygő űrhajó-autó áradatban a Millennium Falcont, ami, ugye, csak a következő részben fog szerepelni. Persze, az, hogy észre tudtam venni, ahhoz az kell, hogy az előtérben ne történjen semmi érdemleges. Mert bizony Lucas mestert vajmi kevéssé érdekli a szereplői jelleme, a történet kicsit érdekfeszítőbb bonyolítgatása, de ezt már tudjuk régóta, nem ezért szeretjük. Elnézzük a néha brazil szappanoperákat alulmúló banális párbeszédeket, amelyek a dramaturgiai csúcspontokon felvinnyogó kacajt váltanak ki leginkább a szándékolt drámai hatás helyett. A minden korban kötelező és szükséges mesét köszönhetjük neki, amelyet lehet okosok közt gőgös értelmiségi felsőbbrendűséggel jól lefitymálni, hogy aztán stikában az utolsó előadásokon tágranyílt szemekkel többször is végigizguljuk és lehet begyűjteni az első elismerő pillantásokat a szomszéd kiscsávótól, akinek el tudod magyarázni, hogy volt az, amikor lefagyasztották a Han Solót, aki annak a Luke Skywalkernek lesz a spannja, aki csak most születik meg.

Fogalmam sincs, milyen lesz majd egyszer végignézni egyben mind a hat részt. Ha jól belegondolok, az első, tehát a tulajdonképpeni negyedik rész végén, a halálcsillag felrobbanása szánalmas gyufalobbanás lesz, mondjuk a most látható rész nyitó csatajelenetének egyetlenegy lézergépágyú-találatához képest, de számít ez? És az is igaz, hogy a harmadik részben úgy meg van magyarázva minden Leiláról, Luke-ról meg a nagy Szuszogóról, mintha nem is gondolta volna Lucas mester, hogy lesznek majd olyanok, akik szeretnének monstre szeánszokat tartani a Star Wars-összesből. Persze, az is igaz, hogy köztudottan Jancsit se, Juliskát se eszi meg egy másik mesében a gonosz farkas, mégis el kell mesélni azt újra és újra és újra... Így van ez jól.

www.port.hu/star_wars_iii._resz_-_a_sith-ek_bosszuja_star_wars:_episode_iii_-_revenge_of_the_sith/pls/fi/films.film_page

Talán a picit idősebb fiatalok emlékeznek még, az átkos szocializmusban a serdültebb ifjúság igényeit többé-kevésbé két lap igyekezett kielégíteni, vagy akkori szokások szerint inkább megszabni, a Világ Ifjúsága és az Ifjúsági Magazin. Míg az első az internacionalista fiatalok együvé tartozásának színes szimbólumaként nyomódott, ám leginkább az utolsó oldalakon bátran leközölt nyugati popsztárok fotói miatt vett a hivatalos ideológia iránt érzéketlen fiatalság, addig az Ifjúsági Magazint, közhasználatúan, az IM-et, részben szintén az együttesek miniposzterei miatt, de legalább annyira Veress Pali bácsi szabadszájú és őszinte szexuális felvilágosító rovatáért vásárolták. tuk. Dr. Veress Pál, aki maga is színes egyéniség volt, építőtáborokban (fiatalabbak kedvéért, az akkori gimnazisták őszi szüneteképp a szocializmus építéséhez való kötelező hozzájárulás) tartott előadásai kazettákon terjedtek, iskolai folyosókon idézgette aranyköpéseit fuldoklóan harsogó röhögés közepette az akkor serdülő ifjúság. Az öreg tán már 40 is elmúlt, amikor megvilágosult és elvégezte az orvosi egyetemet, hogy fennmaradó életét a fiatalság szexuális felvilágosítására szentelje. Hála néki ezúton is. Egyik ismert és nagyhatású benyögése az volt, hogy ő még most, rázta meg ősz fürtjeit, megdugná a legyet is röptében...

Itt térünk rá cikkünk fő témájára, a Kinsey című filmre, ugyanis Dr. Kinsey tulajdonképpen az amerikai Veress Pali bácsi volt. Ráadásul rovartudós, aki szakmai karrierjét a gubacsdarazsak rejtélyes életének vizsgálatával kezdte, hogy a rovarpárhuzam is meglegyen. Dr. Kinsey, vagy Prok (Professor Kinsey), ahogy mindenki nevezte, szigorú, bigottan vallásos családban nevelkedett, mérhetetlenül korlátolt apja elsősorban lelki természetű terrorjában. Az egyetemen a zoológia egy speciális ágával kezdett foglalkozni, amikor egy felkérésnek eleget téve előadásokat kezdett tartani a szex és a házasság biológiai vonatkozásairól. A hallgatói az előadások után megkeresték, hogy kérdéseket tegyenek fel Proknak, aki rájött, hogy az amerikai fiatalság a tudatlanság állapotában leledzik a szex terén. A múlt század húszas éveit írjuk ekkor. Időközben megismerkedett egy szabados nézeteket valló diáklánnyal, aki később felesége is lett, s akivel gyakorlatban képezte magát a szex tárgyában, hogy tudja is mit oktat. Kinsey interjúk ezreit folytatta le fiatal házasokkal, szerte az Államokban, a kutatás eredményeit két könyvben tette közzé (A férfiak szexuális viselkedése/A nők szexuális viselkedése). E két könyv fenekestül forgatta fel a szexuális téren (is) középkori sötétségben vétkező Amerikát, de míg a férfiakról szóló első könyv hatása forradalminak nevezhető, a nőkről szóló második elutasítása botrányos volt. Ötvenes évek, hidegháború, tombolt a mccarthyzmus, a paranoia és a szűklátókörűség. A hivatalos amerikai erkölcs vasszigorral védte a hagyományos erkölcsöt, Kinsey-t ördögnek kiáltották ki. Kinsey a mennyország után a poklot is megjárta, ami szívbetegsége miatt egyenes útnak bizonyult a halálához, munkássága azonban, elsősorban a homoszexualitással kapcsolatos elfogadó nézetei miatt, a mai napig viták alapjául szolgál Amerikában.

Életrajzi filmről eléggé nehéz ítélkezni, hiszen könnyen belátható, minden életrajznak egy a vége, a főhős meghal. A drámai feszültség így nehezen kelthető, ha a főhős érdekes figura a film is, ha más nem is, mindenképpen érdekes. A Kinsey film is épp ilyen. Csendesen folydogál, mint Kinsey prof. élete, amikor az is felbolydul, a film is felbolydul. Milyen érdekes, ha erektált pénisz jelenik meg a filmvásznon, persze szigorúan tudományos célzattal, nálunk is felhördül (vagy sóhajt?) a közönség. A kitűnő színészek, élükön a címszereplő Liam Neesonnal, hibátlanul játszanak, a korabeli atmoszféra megteremtése is illúziót keltő, a világ urának sötétsége elborzasztó. Valami azonban hiányzik a filmből, amely például a csodálatos elmében benne volt, a zseni talán? Kinsey nem volt zseni, csupán egy tudós, aki belenyúlt a darázsfészekbe, és megcsípték a darazsak. Viszont megmutatta a világnak, hogy a darazsak csípnek, ha fészkükbe nyúlnak, és azt is elmagyarázta, miért. Ez fontos, mint ahogy az élete és tevékenysége is az volt. A róla készült filmet pedig azért nézzük meg, hogy ezt megtudjuk.

www.port.hu/kinsey_-_mindenki_maskepp_csinalja_kinsey/pls/fi/films.film_page

Nem várt közönségsikerrel zajlott le a Magyarországon először megrendezett Nagy Könyv elnevezésű szavazós játék, amelynek eredményét sokan lelkesen, mások fenntartásokkal fogadták. A lelkesedés érthető, hiszen olvasni és látni, milyen sokan olvasnak egyaránt jó, a fenntartások pedig jórészt abból fakadtak, hogy nem mindenki azt a könyvet és azt a szerzőt látta a listán, amelyiket ő maga szeretett volna. Mi tagadás, nem az értékes magas-irodalom vezette a listát, ám a másik oldalról nézve legalább sok magvas mű és szerzője belekerült egyáltalán a százba. Mások meg azt kifogásolják, hogy mennyi értékes nem került a lajstromba. Mindenki tud mondani szerintem legalább egy ismert és elismert írót, könyvet, én most például John Irving nevét, és vele kapcsolatosan a Garp szerint a világ című nagyszerű könyvet említem, ezzel térve rá cikkem témájára.

John Irving pedig egyike a mai kortárs amerikai- és világirodalom legsikeresebb szerzőinek, akinek munkásságát különböző díjak özönével a szakma is elismeri. Alig múlt hatvan éves, írónak tehát épp most lépett a középkorúak közé. Eddig négy regényéből készült filmváltozat, köztük a Garp...-ból, a legnagyobb sikert azonban az Árvák hercege érte el, az Oscar-esőből egy, a legjobb forgatókönyvért járó, leesett Irvingnek is. A titkos ajtó, amely a Widow for One Year című regényéből készült az ötödik a sorban. A banális szerelmi háromszög-történet, amelyben egy kiüresedő, elhidegülő házasságot egy abba váratlanul belecsöppenő fiatal fiú fenekestől felforgat, eléggé elcsépelt mozi-közhely, láthattuk már néhány százszor különböző jól-rosszul sikerült variációit. Ez, Tod Williams harmadik rendezése, alaposan átugrotta az átlagot, kifejezetten szép, tehetséges, míves és igényes munka. Köszönhető ez elsősorban a kitűnő, filmes szempontból ideális alapanyagnak, John Irving könyvének, amely szerkezete, kihagyásos, időben előre-hátra ugráló szerkezete kifejezetten kiállt a filmes feldolgozásért. A festészetet is tanult rendező, Williams operatőrével, Terry Stacey-vel sikerrel alkotja meg azt a vizuális világot, amelyben a néhány szereplő drámája úgy teljesedik ki, hogy a belül játszódó feszültségekhez csak hozzátesz, de arról a figyelmet el nem tereli. Maga a táj, a kissé világvégi tengerpart önmagában sugallja a végletekbe zuhant lelkiállapotot, amelybe egy súlyos családi tragédia után zuhant a sikeres író, Ted (Jeff Bridges) és felesége, a még mindig gyönyörű Marion (Kim Basinger). Egy percig sem csodálkozunk Ted végletes és monomániás viselkedésén, nem tudjuk be azt feltétlenül művészi allűrnek, tudjuk ennek oka van, ez az ok meg is ismerhető a film vége felé. De csak akkor.

Kim Basinger sokadszor cáfolja a szőke nőkről szóló buta sztereotípiát, most is, eh, benne van a kora a lexikonokban (53-as), vonzó, érzéki, intelligens és rejtélyes, Jeff Bridges ugyanazt a slampos figurát hozza, amelyet a Nagy Lebowskiból, vagy a Halászkirály legendájából megismertünk és mégse. Tehát azt, de egészen apró, alig észrevehető dolgokat tesz hozzá a figurához, és rögtön előttünk van egy teljesen más ember. Tod Williams jelenkor legjobb filmszínészének tartja, nem alaptalanul. Van itt még egy elbűvölő szöszi lányka, Elle Fanning megejtően érett alakítással, ötéves kora ellenére, és van a dolgok bonyolítója, a fiú. Ő Eddie, (Jon Foster) a leggyengébb pont, de az is lehet, hogy figurája, a gátlásos elitegyetemista olyan unalmas, mindenesetre annyi elég belőle, hogy utolsó csepp legyen a pohárban. Abban a bizonyosban.

A film végén a Ted azt mondja első és egyben utolsó szakmai tanácsként az éppen kirúgott írópalántának, Eddie-nek: Figyelj a pontos részletekre! Ez jellemző a filmre is, régen láttam már ilyen pontosan és tudatosan részletgazdag alkotást. Ám itt a részlet nem tobzódik, nem öncélú, mint például a barokkban, nem díszít, hanem a történet egészéhez ad hozzá egy adag pluszt, egy határozott skicc, valahol a háttérben, de ezzel tömörebbé, hitelesebbé, komplexebbé válik a történet. Ebből is látszik, író írta a filmet, nem amolyan gyorstalpalón végzett ipari forgatókönyvíró.

www.port.hu/a_titkos_ajto_the_door_in_the_floor/pls/fi/films.film_page

Miközben nálunk parttalan vita folyik arról, hogy tömegfilm és/vagy művészfilm, az egykori déli szomszédunk helyén keletkezett államokban meglehetősen mostoha körülmények között húzós kis filmek készülnek. Mint például ez a Balkán-kán. Gondolom nem sokan hallottak a macedón filmművészetről, bevallom én se sokat. A Balkán-kán pedig macedón film, igaz olasz és angol koprodukcióban készült, amely nemzetek filmgyártása viszont már komoly garasokat tette le nagy számban az asztalra, és a rendező-forgatókönyvíró Darko Mitrevski is nyilván nem otthon tanulta a szakmát.

Aleksandar Popovskival közösen rendezett Goodbye, 20th Century (1998) volt rendezői bemutatkozása, amely a mérsékelt kritikai fogadtatást figyelmen kívül hagyva, jelöltek a legjobb külföldi film Oscarjára. A sajátos látásmódú film akkor nem került be a szűkebb körbe, ebben valószínűleg közrejátszhatott a furcsa, szürreális szűrőn keresztül láttatott markáns, nyugati szemmel nézve talán túlzottan vad balkáni világa. A Balkán-kán című új filmjében Mitrevski ezt fejlesztette tovább, a macedón kultuszminisztérium hathatós anyagi, valamint az olasz és az angol partner látható szakmai segítségével. A film műfaját jobb híján fekete-komédiaként lehetne megjelölni, ha ez a címke nem az Addams Familyt, vagy más hasonló bohóságokat juttatná az eszünkbe. A Balkán-kán inkább egyfajta sajátos keveréke a spagettiwesterneknek és ezekkel szervesen együtt a Desperado- és Ponyvaregény-féle "majdnem" paródiáknak, a Keresztapa-trilógiának és más maffia-filmeknek, valamint közelebbről Dusan Makavejev Montenegrójának és Emir Kusturica teljes életművének. Ez volt eddig a komédia, a fekete pedig az, ami át és átszövi a filmet, a jelenkor Balkánjának szövevényes és kibogozhatatlan politikai, vallási és etnikai viszonyrendszere. Szerbek és horvátok, montenegróiak és bosnyákok, albánok és macedónok, románok és bulgárok. Görög-katolikusok és pravoszlávok, római katolikusok és muszlimok, kommunisták, posztkommunisták, vadkapitalisták, hadurak és maffiózók. Emlékszünk a Macskajaj cigányvajdájára, akinek nyakában a hatalmas feszület mellett ott lógott a félhold és a Dávid-csillag is. Fő a biztonság, ne mondják rám, hogy én ezekhez vagy azokhoz húzok!

A Balkán-kán is éppen erről a végnélküli polgárháborúba süllyedt, volt Jugoszlávia területére született kisemberről szól, aki semmi mást nem akar, csak túlélni ezt az egészet. Persze, a feje felett dúló harcok őt is megkeményítették, kis stiklikből kényszerül fenntartania magát. A háborúsdi helyett inkább csak a természetfilmeket nézi a tévében, a sorozás elől a bulgár tengerpartra menekül, de közben anyósa jobblétre szenderül. Frissen vásárolt szőnyegbe tekerve szállítják oda, ahol eltemethetik, ám közben a szőnyeget anyósostul ellopják. Ekkor lép a képbe az idegenbe szakadt vértestvér, aki Caligula rendszámú szakadt Forddal közlekedik, és Sandokános pólót hord kígyóbőr nadrággal és sarkantyús veszkócsizmával. A két testvér a szőnyeg (és az anyós) utáni hajszában megküzd bolgár kábítószercsempészekkel, bosnyák és horvát szomszédokkal, akik egymás hosszútávú lövöldözésére rendezkedtek be, a szerb nagypolitikába merülő hadúrral hogy aztán szembetalálkozzanak mind körül a legveszélyesebbel, az albán Sefket Ramadanival. E név úgy húzódik végig e filmen, mint annak idején egy másikon Kaiser Sőze neve, emlékeznek, ugye? Ő ugyan magyar volt, de látni fogják, ismerősek lesznek ezek a pofák is ebben a filmben. S miközben nézik, olykor a térdüket fogják csapkodni hahotázásukban, olykor meg bambán merednek a filmvászonra, felfogva, hogy ez már nem is komédia, hanem valami más. Valami más, ami már döbbenetesen hasonlít a valóságra. Igaz, annak csak karikaturisztikus rajzolata, de ez nem azt jelenti, hogy megmásítja azt, hanem éppen ellenkezőleg. Jellemző és fontos vonásait felnagyítva, kiemelve hangsúlyozza annak visszásságait, csúfságait, a mi okulásunkra. De megmutatja szépségeit is, nem kis örömünkre.

www.port.hu/balkan-kan_bal-can-can/pls/fi/films.film_page

Sydney Pollack egy azok közül a még élő igazi, valódi és eredeti "bölények" közül, akik annak idején megteremtették azt a Hollywoodot, amit ma ismerünk. Pollack sok-sok nagyszabású, nagy közönségsikert és szakmai elismeréseket hozó filmmel örvendeztette meg a világ filmrajongóit, A lovakat lelövik, ugye? maratoni táncversenye, A keselyű három napja leleplező ereje, fojtó légköre, a Távol Afrikától szélesvásznú romantikája, megannyi pillanatai a mozgóképes kultúrának, amelyekre még az is emlékszik, aki ezt letagadja. A Távol Afrikától című grandiózus filmmel két Oscart is sikerült elnyernie, méghozzá a két legrangosabbat: a legjobb filmért és a legjobb rendezőnek járót. Itt akár abba is lehetne hagynia a filmezést, ám Pollack tovább folytatja jó mesteremberként.

Valóban mestere a szakmának, ezt még azok a finnyás kritikusok is elismerik, akik a hatásvadászó könnyes szentimentalizmussal vádolják, olcsó giccsgyárosként aposztrofálva őt. Való igaz, filmjei nem ásnak olyan szellemi mélységekbe, mint némely európai kolléga ajnározott, egyben nehezen fogyasztható alkotása, ő maga viszont sohasem tartotta magát művésznek. Mint ahogy Amerikában általában a filmkészítést nem művészetnek, hanem mesterségnek nevezik, részeként az arrafelé mindenható showbusiness-nek. Művelői pedig nem felkent váteszek, nem is úttörő felfedezők, hanem jobb-rosszabb mesterei egy szakmának. Nincs is odaát szinte egyetlen producer sem, aki valamilyen homályos, de világmegváltó igénnyel készült scriptre, forgatókönyvre akár egyetlen dollárt is adna.

A 71 éves Sydney Pollack viszont kap pénzt, legújabb filmjében a hatalmas sikerű Távol Afrikától után majd' 20 évvel ismét Afrika-közeli témát ragad meg. Ám ez alkalommal ne várjunk édes-bús, 100-as papírzsebkendő-csomagot igénylő alkotást, A tolmács Pollack specialitásainak másik, inkább feszültséggel teli, izgalmas vonulatába tartozik, amelyikbe a Watergate-botrány és Nixon elnök lemondása körüli találgatásokkal foglalkozó A keselyű három napja is, többek között. Ez is olyan titkosügynökös-merényletes-politikusos.

Bár az Afrikás filmhez hasonlóan ez alkalommal is két fajsúlyos színészegyéniség viszi a filmet. Akkor Meryl Streep és Robert Redford, most Nicole Kidman és Sean Penn. Lehet őket hasonlítgatni, bár ennek nem túl sok értelme van, hiszen az egyik romantikus film, a másik pedig krimi, a szereplőknek egyszerűen mást kell játszaniuk. Kidman kiváló és profi színésznő, tökéletesen formálja meg a tolmácsnő figuráját, bár sokszor juthat eszünkbe az egyik minapi riportműsor a tévéből, ahonnan megtudhattuk azt is, hogy Kidman évente rengeteg-millió forintnyi dollárt költ fodrászra. Lányok, hölgyek, asszonyok! Nem kell ennyi pénzt költeni fodrászra! A szélfútta frizura eléréséhez elég kimenni a Duna-partra! De félre a tréfát (és a távkapcsolót). Ahogy a törékeny szemüveges tolmácsnőből előbújik élettörténete, az szép. Látjuk, nem kell elmesélni.

Sean Penn a Robert De Niro-utat járja színészetében, konzekvensen. Ha csak játszik, néha odateszi magát keményen, hogy csak szikrázik a vászon, néha elég néhány erőteljes vonás felskiccelése, és kész is a figura. E filmben az utóbbi történt, többször megcsodálhatjuk azt az enyhén alulról felfelé tekintő kisfiús, ártatlan félmosolyt, amely valószínűleg sármos, a hölgyek nyilván erre egyetértve bólogatnak, a kemény, kiábrándult, cinikus titkosügynök többi jellemvonását pedig képzeljük hozzá. Ám Penn-nek elhisszük ezt és odaképzeljük azt, ami nincs is. Tudjuk, hogy lenne, ha akarná.

Pollack rendezői munkáját tekintve semmi speciálisat, csak őrá jellemzőt nem csinál, ám valóban és a szó szoros értelmében mestere a szakmának. A jelenetek olyan hosszúak és egy másodperccel sem rövidebbek vagy hosszabbak, mint kell, olyan ritmusban épül fel a történet, amilyenben kell, a feszültség is egyenletesen nő, a végkifejlet is eléggé váratlan. Ez nem kevés, sőt elég. Ennél többre csak a zseni képes, de mint tudjuk, őt meg nehéz megérteni. Asanisimasa: 7/10

Elektra figurája egy a mostanában mozivászonra kerülő hajdani képregényhősök közül. E tendencia kulminálásában szerepe egyrészt annak van, hogy a legendás képregény-kiadó, a Marvel Comics beszállt a filmgyártásba, másrészt pedig, hogy a misztikus fantasy-történetek megfelelő minőségű filmre viteléhez elengedhetetlenül szükséges speciális effektek (hollywoodi mércével) megfizethető árúvá és gyakorlatilag tökéletes illúziót keltővé váltak. Emellett Amerikában (is) mindig kultusz övezte a képregényeket, az egy főre eső gigahősök száma pedig sosem érte el a jóllakottság mértékét, ergo, hősökből sosem elég.

A piros bőrbe öltözött, speciális késeit ördögi ügyességgel forgató csinos, ám bérgyilkos hölgy korábban feltűnt már egy korábbi képregény-mozi, a Daredevil - A fenegyerek mellékszereplőjeként, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen annak gyártásában is a Marvel Comics működött közre. Amúgy pedig comicsos körökben közismert tény, hogy különböző figurák át-átjárnak egymás történeteibe, mintegy lazán összekapcsolva a különálló történeteket, egyben egyfajta összefüggő fantasy-világot hozva létre. Ennek eredménye egyrészt, hogy comicsfogyasztó gyerkőcök elméjében szerepel egy a valóditól, sőt esetleg a számítógépes játékok virtual reality-jétől is teljesen elkülönülő fantasy-univerzum is, városokkal, tájakkal, benne lakó természetfeletti és természetes tulajdonságokkal bíró szereplőkkel. Mindamellett ügyes marketingfogás is, hiszen ha belefutunk egy történetbe, ahol mellékszereplőként megismertünk egy számunkra szimpatikus figurát, meg fogjuk venni azt a füzetet is, amelynek ő a főszereplője. És ugyanez érvényes a mozira is.

Nos, az Elektra alkotói igyekeztek hősnőjüket felruházni mindennel, ami érdekessé teheti őt ezen elképesztő szuperhős-áradatban, több-kevesebb sikerrel. Elektra (Jennifer Garner akrobatikus alakítása) kevésbé szexi, mint pl. a Macskanő, de szemre, egy laikus számára ügyesebben alkalmazza a távolkeleti összharcművészet fogalmi és gyakorlati készletét. E műfajban kötelező ázsiai misztikum itt a szokásosnál is nagyobb mennyiségben, és mi tagadás, kissé káoszban van jelen. Annyi itt a természetfeletti erő, a fizika törvényeinek ellentmondó akciójelenet, hogy már talán sok is, majdnem nagyobb a feszültség a film csendesebb pillanataiban látható békés tájban, mint egy kardsuhogtatós fejlecsapásban. Mintha az alkotók nem ismerték volna a mértéket, pedig ha valami, akkor a távolkeleti kultúrkör és gondolatvilág szól éppen a mértékletesség mindenhatóságáról. A kevesebb mindig több mint a sok. A Penn-Zicherman-Metzner forgatókönyvíró csapat érezhetően nagyobb energiát fordított a minél elképesztőbb emberfeletti tulajdonságokkal bíró fő- és mellékszereplők kitalálására és képességiek minél látványosabb és érdekesebb filmvászonra alkalmazására, mint a történetmesélés érdekfeszítőbbé tételére. Ennek eredménye lett ez a valóban látványos, de e képi zuhatagban kissé öncélúra sikeredett, szimpla, olykor már megmosolyognivaló dramaturgiai fogásokkal operáló képregény-adaptáció.

Szinte az összes ógörög szerző által megénekelt Elektra-mítoszhoz nem sok köze van e bőrruhás és késes hölgynek, talán a végig sugallt bosszú motívuma, de az eredeti Elektra nem ölt, képtelen volt galád anyja megölésére, e tett végrehajtása testvérére, Oresztészre várt, s amikor az megtette, Elektra táncra kerekedett, de a táncba belehalt. E film Elektrája nem vár a bosszúra, hanem öl. Pénzért, hidegvérrel, megbízásra. Miként a normális világban, mondjuk üzletet köt valaki. Ez az Elektra mégcsak nem is táncol, legfeljebb ha a karaterúgásokat vesszük táncnak, de abba sem ő hal bele, hanem jobbára az, aki kapja. Szóval, nem tudom... Viszont Goran "Kovács doktor" Visnjic, a férfi, akit Elektrának meg kell menteni, úgy tűnik, végleg befutott hollywoodi sztár lett. Goran onnan nézve a "mi fiunk" is lehetne akár, tehát örüljünk! Legközelebb talán már Kamarás Iván is jöhet. Például.

www.port.hu/elektra_elektra/pls/fi/films.film_page

Kevés kiaknázatlanabb téma van a filmtörténetben, mint a kibontakozó szerelem béklyóiba gabalyodott fiatalok édesbús története. Tulajdonképpen mindent elmondtak már több ezerszer erről a problémahalmazról, vica és verza is, sok újdonságot, a dolog természetéből fakadóan is, nemigen lehet hozzátenni. Viszont nagyot bukni sem lehet vele, hiszen, főleg manapság, a mozilátogatók túlnyomó része éppen az életkorilag érintett korosztályba tartozik, és hát ugye, egy újszülöttnek minden vicc új. Kezdeti csetléseit, botlásait, hatalmas csalódásainak miértjét, elsöprő boldogságainak hogyanját mindenki szereti újra és újra átélni, ezért nagy biztonsággal megjósolható a szerény, de tisztességes, de főleg biztos bevétel az ilyen filmre áldozó producerek bankszámláján.

A filmalkotók jelentős része maga is átesett-átesésben van eme dolgon, így alkattól és igényektől függően, viszonylag őszintén tud a témához nyúlni, mint ahogy a mi új, fiatal rendezőgenerációnknak is javallotta azt Simó Sándor. Ha őszinte a mű, akkor lehetnek hibái, el fogják nézni azokat, mert az őszinteség lefegyverző. Nos, Matt Cooper bevágta a leckét, első filmjében tutira ment.

Az ellenkező nem... egy pár története, ezzel nem árulok el nagy titkot. Drew és Julia az egyetem elvégzése előtt nem sokkal találkoztak, kirobban a nagy szerelem, a mindent elsöprő típusú. Diploma megszerzése után Los Angelesbe költöznek, ahol kezdetben ramaty kégli, munkanélküliség stb., stb, várja őket, de lassan-lassan egyenesbe jönnek. Aztán szétmennek. Már ahogy ez lenni szokott. Karrier vagy gyerek. Fú, akkor nekem ezzel a nővel kell most már végig? - pasi-részről, Gyereket szeretnék, de ő nem akarja... - csaj-részről. Barátok segítenek, főnökök karriert akasztanak, oldalági pasasok bekavarnak. Aztán minden jó, ha jó a vége. Közben számtalan mulatságos, vagy csak annak szánt epizód, az ötletesen megírt mellékfigurák, mint a nyegle filmsztár, vagy a meleg, de rém rideg, csavaros észjárású nagymenő ügyvéd figurája színesítik a történetet. Martin Henderson Drew szerepében sármos és jóképű, Piper Perabo (Julia) pedig tagadhatatlanul a legerotikusabb ajkakkal rendelkezik ma a filmvásznon. Angelina Jolie veri csak e tekintetben talán, de ő más típus. Piper Perabo inkább Jennifer Lopez típusa, csak hamvasabba. De míg Lopez nyilvánvalóan jobb énekesnő nála és Jolie is jobb színésznő, addig Perabo kisasszony jobbára csak a tévésorozatokból ismert "odanézek-szemöldököt felhúzok"-színjátszást műveli. Ez nem rossz, ebbe a filmbe éppen elég. Ha valamiféle Julia Roberts-szerű érzelmi vulkánt játszana, úgy lógna ki a filmből, mint az a bizonyos lóláb máshonnan. Visszafogott és természetes. Átlagos. Ezzel együtt, minden bája és szexis fenékrisszantása ellenére is, unalmasacska. De, hangsúlyozom, ennek kell lennie. Átlagos történet, átlagos emberekről, átlagos embereknek.

Nem is tudok hirtelenjében mozifilmes párhuzamot említeni, pedig, mint említettem, sok ilyen létezik, de valószínűleg azok hatásmechanizmusa is épp ilyen visszafogott. Párhuzamot a televízióban lelek inkább, mégpedig a tévésorozatokban. No, persze nem az agyonszapult latin tévéregényekre gondolok most, inkább a hatalmas sikert aratott Jó barátok című sorozatra, vagy a Melrose Place-re még inkább, esetleg a Szex és New Yorkra, bár ez utóbbi azért már egy fokkal a markánsabb vonulatba tartozik. Mind ritmusában, mind hangvételében, mind a felvetett problémák ábrázolásának mélységében e sorozatokra hajaz ez a film is, a benne felvázolt karakterek akár e sorozatokban is felbukkanhatnának, és ugyanígy viszont is. Tagadhatatlan, sokan nézték e sorozatokat a tévé előtt, ezen tömegek valószínűleg ott fognak sorakozni a mozipénztárak előtt is. De hogy aztán megöregedvén fognak-e emlékezni Drew és Julia szerelmére úgy, mint Rick Blaine és Ilsa Lund Laszlo kettősére emlékeznek generációk a Casablanca című régi-régi filmből, az már egy másik kérdés...

www.port.hu/az_ellenkezo_nem_perfect_opposites_(a_piece_of_my_heart)/pls/fi/films.film_page

Egyik kedvenc vesszőparipámon, az elbaltázott címválasztáson sem tudok ez alkalommal lovagolni, hiszen a Kör frappáns és méltó címe egy horror-klasszikusnak. Kétértelmű, tehát kellő bizonytalanságra ad okot, ami egy horrorfilmnél elvárható és szükséges. Egyaránt utal az ominózus videofelvételen látható körre, meg másra is, amit nem árulok el, valamint a telefon csörgésére is, amikor ugye, a pokol szabadul el. (Az angolban a szó jelentése egyrészről kör, karika, sőt szorító, másrészről cseng, csendül, csenget... harangot húz, stb...) Figyeljünk tehát a hangokra!

És a körre is természetesen, amely ismét megjelenik a képernyőn, egyúttal a filmvásznon is. A képernyő most néhány száz mérfölddel odébb van, mint az első részben, ez a távolság azonban az égvilágon semmit nem jelent, hiszen Amerikában minden lakásban minimum három van belőle, és mivel mi egy horrorfilm második részére váltottunk jegyet, az sem meglepetés, hogy valami hasonló fog történni, mint az első részben. Vagy még annál is szörnyűbb... Nem cizellálom a történetet, az is sok, amit a marketingszempontból kötelező ajánlók feltárnak belőle, egy horrorban minden részlet fontos és akkor szól igazán nagyot, ha a meglepetés erejével következik be. Lényeg, hogy Rachel fiával, Aidannel elhagyják Seattle városát, és egy csendes oregoni kisvárosba, Astoriába költöznek. Rachel alig áll munkába a kisváros helyi sajtóorgánumánál, egy gyilkosság történik a városban, a hulla arcán irtózatos az arckifejezés. Rachel tudja egyedül, mi történt...

Az eredeti történet Ringu címen megújította az eddig is nagy hagyományokkal rendelkező japán horrort, a Godzilla és a hozzá hasonló többi szörny végleg a gyerekjátékpolcokra került, a derék távol-keleti mozinézők attól fogva talán legjobban a mobiltelefonjuktól vagy éppen az elalvástól kezdtek el félni. Úgy tűnik ez a kis "freak" bejött nekik, mert a film kultusszá lett, a nyugati "Megagodzilla" (vagyis Hollywood) egyből ráharapott és elkészítette a maga változatát. Hála Gore Verbinski rendező tapasztalatának és a producerpáros (Walter F.Parkes-Laurie Macdonald) ízlésének a klón, ha lehet, még nagyobb siker lett. Hozzájuk méltó a második rész is, amit - de szép!- az eredeti japán verzió rendezője, Hideo Nakata rendezett. Ugyanaz az idegszálakat a végtelenségig feszítő, hitchcocki úton járó feszültségnövelés, ugyanazok a dramaturgiailag pontos helyen megszólaló, idegborzoló hangok, mint az első rész(ek)ben. Csak éppen még egy szívlapáttal rápakolva.

Nakata sem erőlteti a vértől lucskos nézőborzasztást, pedig ezt a japánok, nyilván történelmileg, nagyon tudják, hangsúly a megfoghatatlanon, a leírhatatlanon, a misztikuson van, igaz, ez sem áll tőlük távol. Nem lehet véletlen, hogy a lélek útvesztőiben bolyongó, sőt olykor véglegesen eltévedő festők (Van Gogh, Caspar David Friedrich, Magritte, Munch, stb.) hatalmas kultusznak örvendenek a szigetországban, egyes képekért több tízmillió dollárt képesek fizetni dúsgazdag japánok. De a sintoizmus sem az a földhözragadt, gyakorlatias vallás, a zen-buddhizmusról nem is szólva. A Kör második részét is e tájakon barangolva lehet megfejteni, segítségnek mindig látható egy-egy album az említett festőktől, kellékként a tévé előtt.

Az bizonyos, hogy e film után olyan hétköznapi dolgok értékelődnek át, mint egy csepegő vízcsap, a langymeleg fürdővíz egyáltalán, a már emlegetett telefon, a tévézés, a nagy, szomorúszemű szarvasok, azok, amelyek a Télapó szánkóját is vontatják habos karácsonyi képeslapokon.

Nem természetfeletti szörnyektől félünk, kinevetjük Draculát, de még a zombikat is, a rettegés máshol van, mélyen a legbensőnkben, azt bármi előhozhatja onnan, akár a leghétköznapibb tárgy, esemény is. Mint egy másik horror-klasszikusban, Hitchcock Madarakjában, a rikoltozó sirályok, amelyek rendesen édes-bús romantikus történetekben repkednek kies tengerparti tájékokon. Miből lesz aztán a megveszekedett fenevad...

www.port.hu/a_kor_2_the_ring_two/pls/fi/films.film_page

Így kell ezt. Csak semmi cicó, oda kell vágni határozottan, nem tisztelve senkit és semmit. Persze, Matt Stone és Trey Parker a South Parkkal meglehetősen feladták maguknak a labdát, amit leütni csak akkor lehet, ha nagyon magasra ugranak. Viszont könnyen megjátszható alibi-játékkal meg minek kísérletezni...

Nos, a fiúk oda is vágnak. Ez a film persze ízig-vérig amerikai, nem is születhetne meg ilyesmi egyetlen túlpörgött Amerikán kívüli, vagy akár földönkívüli agyban sem. Vagy ha megszületne, nem lenne hiteles, hiszen pályán kívülről bekiabálni elég súlytalan dolog, ugye. Emlékszünk, a South Park című rajzfilmsorozat, valamint hozadékaként a két mozifilm elsősorban az amerikai társadalom visszásságait karikírozta ki bő gyomortartalom-ürítéssel és egyéb emésztési végtermékekkel, persze nem esztétikai, jobban mondva anti-esztétikai, mint inkább hangulati aláfestő elemként. Mások szerint szimpla kreténséggel, lelkük rajta. Bizonyos körökben a siker kultusz tárgyává emelte a sorozatot, míg bizonyos körök egyenesen a Sátán rajzfilm-rendezői aspirációjáról beszéltek. Na ja. Gyanús is az, ami mindenkinek tetszik. Nem árt tisztán látni, erre sarkall Stone és Parker új filmje is.

Olvasatuk szerint a dolgok a következőképpen zajlanak a világban: először van ugye az Amerikai Egyesült Államok, másodszor vannak a nyugati világ jólétbe szenderült államai, ők nem lényegesek ez alkalommal, úgyis azt teszik, amit az USA diktál, harmadrészt van a Harmadik Világ, vagy a világ szegényebb, de legnépesebb harmada. Itt élnek a terroristák, akik megelégelve sorsuk sanyarú voltát, világuralomra törő zsebdiktátor hisztérikus visítozását prófétájuk szent szavainak vélve harcot hirdettek az ördögi ellenség, az USA ellen. Itt-ott robbantanak, ami azt eredményezi, hogy USA, mint a világ önjelölt rendőrsége mi tagadás, oktalan céltudatossággal, de hatékonyan rendet rak. Hogy ez mennyire van messze az igazságtól, azt mondja meg az, aki tudja mi az igazság...

A filmben az összes szereplő a szó szorosan vett, de az átvitt értelmében is felülről drótok segítségével mozgatott marionett-bábu. Bábuk a világrendőr szuperkommandó hatalmas üvegszemű marcona harcosai, bábu a "Terroristasztán" összes lakosa, és bábu a valóságban is szeretett vezető észak-koreai zsebdiktátor, Kim Dzsong Il is. De bábukból áll az amerikai Bush-ellenes tömörülés is, a világ legjobb színésze, Mr. Alec Baldwin vezetésével, hogy kapjanak ők (a globalizációellenes, öko-biodivatmajmoló, és más alternatív mozgalom jóllakott és unatkozó követői) is egyet. Azt hiszem a világ filmtörténetében először készült egész estés marionett-film, de ez mellékes. Bravúros a marionett-technika választása, hiszen a film témájához egyedülállóan kapcsolódó, gazdagon áthallásos közeget biztosít, a vélt-valós valóság és a film világa között. És bravúros a film kivitelezése is, hiszen az alkotók valószínűleg egy darab digitális effektet sem használtak, ami a mai korban minimum tisztelendő, ráadásul nem lebecsülendő mértékű sziszifuszi munkát sejtet.

Az pedig, hogy a film érzelmi és dramaturgiai csúcspontjában a főhős, a színészből lett világmegmentője (Reagan, majd Schwarzenegger!) sorstalanul áradó émelyítő zenére sugárban szabadul meg belső kétkedéseinek emésztése közben bekövetkezett alkoholizmusából fakadó gyomortartalmától, a South Park rajongóinak már várt esemény. Azok, akik az efféle sajátos humornak nem kedvelői, ekkor már úgyis elhagyták a termet. A film végén látható acélos stáblista alatt pedig a végig kitartó okosokban különös boldogságérzet keletkezhet, élnek még gondolkodó emberek a nem éppen erről az oldaláról ismert Amerikában is, akikben még lehet bízni. Azt a nyilatkozatot, amelyet a filmet rendező Parker tett, miszerint ez volt az utolsó filmjük, nem kell komolyan venni, hiszen ugyanezt mondta akkor, amikor a South Park nagyobb, hosszabb és vágatlanabb részét fejezték be. Úgyhogy, van remény!

www.port.hu/amerika_kommando:_vilagrendorseg_team_america:_world_police/pls/fi/films.film_page

Tímár Péter filmjeit könnyű felismerni. A mai napig nem tudja megtagadni trükkoperatőr múltját, filmjei tele vannak ötletes, és jobbára még sohasem látott látványelemekkel, képi blickfangokkal. Első általa rendezett filmje, az Egészséges erotika például úgy készült, hogy a jelenetekben a szereplők végig visszafelé mozogtak, mozgásuk rendesen levetítve így vált furcsán szaggatottá, komikussá. De későbbi filmjei is bővelkednek meglepő kamera-beállításokban, sajátos vágási technikákban, az objektív megközelítést tudatosan idézőjelbe tevő képi effektekben. De van egy másik jellemző tulajdonsága Tímárnak, ez pedig az erős szatirikus hajlam.

Új filmjében, amely végül is több variáció elvetése után a Le a fejjel! címmel kerül a mozikba, semmi sem változik az eleddig tőle megismertekhez képest. A filmen végigvonuló stroboszkópszerű effekt, amely egyfajta pillanatfelvételként megmerevíti a szereplők egy fontos pillanatát, jelenetek közti vágási pontként is szolgál. De vannak sajátos kamera-beállítások is szép számmal. A szatirikus megközelítési mód is a régi, ez alkalommal középkorba került a történet, amely gúnyos megállapításokat hivatott közölni velünk úgy általánosan is, történelmi kortól függetlenül.

A főszereplő, mint oly sokszor, most is a kisember. A király Főpohárnokának (Gálvölgyi János) sok a gondja. Egyik fia hóhériskolás lévén rendre családtagjain gyakorol, másik fia szintén életveszélyes, ő repülő szerkezetének tökéletesítésén dolgozik, nem sok sikerrel, de annál több sérüléssel. Lánya nemsokára tizennyolc, ám ha ez előtt elveszti szüzességét, nagyanyjának nyomába lép, aki boszorkány. Fel is került rá az erényöv, de a túlfűtött leányzó mindent elkövet ennek leszerelésére. A király (Bajor Imre) pozíciójára törő főpapja (Garas Dezső) álnok tanácsára Mátyás példájára álruhát öltve eltűnik, a Főpohárnok lovaggá ütése így tovább késik. Közben a dolgokat tovább súlyosbítja a médiasztár hóhér (Ganxta Döglégy Zoli) felbukkanása éppúgy, mint a boszorkányvircsaftból túlzott szerencsétlenkedései miatt kimaradt feleség (Hernádi Judit) fővesztéssel sújtható zugügyletei.

Talán nem túlzás kijelenteni, a főszereplő Hernádi-Bajor-Gálvölgyi "belsőhármast" a magyar lakosság nagyobbik része komikusként, vagy inkább tévéshow-szereplőként ismeri. Pedig színészek ők, csak nem sértődnek meg, ha azt mondom: eredeti szakmájuk szerint. Ez a fajta színjátszás, amit Tímár követelt tőlük, azonban talán számukra is ismeretlen. Az alakokat egyfajta groteszk szemlélettel kellett megközelíteniük, amelyet meg is oldottak, Bajort pedig egészen furcsa látni a tőle megszokott buffo szerepkörön kívül. Pedig talán érdemes lenne próbálkoznia mással többször, hiszen tud másmilyen is lenni. Féltem egy picit a rap- és médiasztár Ganxta Döglégy színészi debütálásától, filmbéli teljesítménye meglepetésszerűen hamvas, sallangmentes és fesztelen.

Tímár saját bevallása szerint szeme előtt példaként a legendás Monthy Python-féle Gyalog-galopp lebegett, ám a Le a fejjel közvetlen "rokona" mégis inkább a közelmúltban nagy sikert aratott Magyar vándor. A film egészének hangvétele, a benne szereplő hazai mérce szerinti "sztárparádé", a humor hangvétele mind-mind ehhez a filmhez köti inkább, az angol Artúr-parafrázis innen legalább olyan messze van, mint Buda vára Camelottól, és nemcsak távolsági értelemben. Viszont a mienk.

A közönség valószínűleg fogja annyira szeretni ezt az alkotást is, éppúgy, mint a Magyar vándort is, Tímár Péter pedig továbbra is a magyar "Arccal a közönség felé" mozgalom úttörője marad, bár sokan emlékeznek vele kapcsolatban szívesebben az Egészséges erotikára. Érdekes, a közönség azt a filmet is szerette.
- Bizony, bizony...- simogat(hat)ja szakállát a producer, - a közönség útjai kifürkészhetetlenek.

www.port.hu/le_a_fejjel!_le_a_fejjel!/pls/fi/films.film_page

Az irodalomkedvelőknek nem újság, hogy a dél-amerikai kontinens a kortárs latin irodalom egyik fellegvára. Az elmúlt évtizedekben sokszor nyerte el latin kontinens szülötte a legrangosabbnak ítélt irodalmi díjat, ezért is feltételezhető, hogy társadalom különböző rétegei között feszülő mély szakadék ellenére pezsgő szellemi élet folyik arrafelé. Ennek ellenére az európai mozinéző csak elvétve találkozik említésre méltó dél-amerikai filmmel. Innen nézve úgy tűnik, az ottani filmgyártás gyakorlatilag az egyes körökben elborzadva emlegetett, ám mi tagadás, nálunk is jelentős rajongói táborral rendelkező, végeláthatatlan hosszúságú szappanoperák gyártásában merül ki. Koránt sincs így.

A világsajtóban néhányan egyenesen Nuevo Cine Latino-Americano-ról, vagyis Latin-Amerikai Új Filmről beszélnek. Az irányzatba tartozó filmesek tudatosan szakítottak a filmkészítés hagyományos módjaival, az utcán forgatnak amatőr színészekkel, elvetik a sztárkultuszt. Filmjeikben ne várjuk Natalia Oreiro vagy más "oltárszentség" feltűnését, ezekben a filmekben a mindennapok kisemberei saját, megélt történeteikben mozognak. Ezek egyszerű, ám hiteles történetek, amelyben a nyomorúságot és a szegénységet úgy ábrázolják, ahogy van, szépítés nélkül, a maga brutalitásában. Az irányzatba tartozó filmekben talán leginkább az 1940-es években kibontakozó olasz neorealizmus reneszánszát érhetjük nyomon. A dolgok mélyére ásás kényszere, az erős szociális érzékenység, az igazság keresése.

Kézenfekvő, és Dél-Amerikához nagyrészt köthető is bizonyos baloldaliság, gondoljunk csak például Che Guevara több országot érintő forradalmi "kereszteshadjáratára", ám a filmekben ez a harcos politizálás nem minden esetben kerül felszínre. Carlos Sorin, argentin filmrendező Bonbon, a kutya című filmjében sincsen jelen. Juan Villegas, aki saját magát alakítja, egyszerű kisember, a végtelennek tetsző déli pampán él. Benzinkutas volt, de elbocsátották, átmenetileg lánya zajos családjában húzza meg magát, és általa nagy műgonddal faragott késnyeleinek eladásából próbál némi pénzt szerezni. Egyszer, céltalan bolyongásai alkalmával megjavítja egy nő autóját, önzetlen segítségéért cserébe egy kutyát kap. A kutya fajtája szerint egy harci eb, egy argentin dog, ám jelleme koránt sem harcias, inkább tunyának mondható. De találkozik Walterrel, a kutyaidomárral (Walter Donado szintén önmagát alakítja) aki meggyőzi Juant, hogy nevezze be a kutyát versenyekre, ő pedig majd erre felkészíti. Csak úgy fog dőlni a pénz. Az első versenyén sikert is arat Bonbon, ám kiderül Walter úgy gondolja, a pénz akkor fog dőlni, ha Bonbon versenyen elért hírnevét kamatoztatják, bérfedeztetéssel. Bonbon azonban nem bizonyul heves vérű latin-kutyaszeretőnek, libidója gyakorlatilag nulla. A film végkifejletét nem akarom lelőni, legyen elég annyi, hogy bízhatunk a latin temperamentumban.

Ez a távoli országban készült film lehetne érdekes mondjuk az egzotikum hangsúlyozásával is, ezzel szemben nem ezt teszi. Bárhol és bármikor játszódhat ezen a világon, mert a történet igaz és emberi, ezáltal egyetemes. Válasz lehet arra a nálunk (is) zajló vitára, hogy művészfilm avagy közönségfilm. A Bonbon, a kutya a szó szoros értelmében egyszerűen jó film, mert lehet szeretni. Szerethetjük benne elsősorban a tunya kutyát, de rögtön szerethetjük Juant is, hiszen, persze átvitt értelemben, ismerjük őt. Ő az a csetlő-botló kisember, aki az élet útvesztőjében való bukdácsolása kísértetiesen hasonlít a mi bolyongásunkra, akinek sorsa annyira hasonlít a miénkhez, hogy sikeréből, de kudarcából is erőt tudunk meríteni. Ehhez pedig nem kell ámulnunk mindenféle digitális látványzuhatag szemfényvesztésén, nem kell drukkolnunk semmiféle emberfeletti képességű hősnek, hogy győzze le már azt a megveszekedett gonoszt, mikor tudva tudjuk, hogy úgyis legyőzi. Ehelyett csodáljuk és szeressük a való világot.

www.port.hu/bonbon,_a_kutya_el_perro/pls/fi/films.film_page