asanisimasa

Ez a mára már kissé megöregedett részeges karatemester nem egykönnyen adja fel. Elnyűhetetlen, elpusztíthatatlan, és iszonyúan termelékeny; az idén már második Jackie Chan filmet mutatják be a hazai mozik.

A mostani, Londoni csapásban a XIX. század végére, a viktoriánus Londonba repíti a bohókás kung-fu sztár rajongóit. Előzményként annyit, hogy Jackie filmbéli apja a kínai császár fő-fő pecsétőre élete árán, sikertelenül próbálja megvédeni a hatalmas gyémánttal ékesített uralkodói stemplit az akkor éppen felkelő boxerekkel szövetkező, gonosz Rathbone lordtól. Eközben Jackie (Chon Wang, azaz John Wayne) kínai disszidens fejvadászként megfosztotta Amerika nyugati részét a "vad" jelzőtől, tevékenységét bűnözőkkel tömött börtönök jelzik. Kínában maradt húgától, Lintől (Fann Wong) -aki szemtanúja volt a gyilkosságnak- ekkor kapja meg apja halálhírét, egy percig sem késlekedik, bosszúszomjtól vezérelve Rathbone lord (Aidan Gillen) nyomába ered. De a Londonba vezető úthoz meg kell szereznie pénzét, amelyet, úgy tudni, New Yorkban fektette be barátja, Roy (Owen Wilson). A kétbalkezes szőke amorózó azonban szinte az utolsó kanyiig elkártyázta Chan pénzét, így utolsó fillérjeiken, méltatlan körülmények közepette kénytelenek hőseink Londonba hajózni. Mikor megérkeznek, egy utcagyerek ellopja Roy atyai örökségét, egy aranyórát, ezt üldözve kezdetét veszi a már várt, és amúgy Jackie Chan filmekben szokásos kalamajka.
Anélkül, hogy túlrészletezném, Chan az alábbi tárgyak segítségével veri rakásba az éppen adódó nagyszámú ellenséget (rendőröket, vagányokat, testőröket stb.): szállodai forgóajtó, ruhafogas, bőröndszállító kiskocsi, vásári kirakodóasztal, mindenfajta zöldség és gyümölcs, esernyő, Ming-dinasztia korából való porcelánvázák, kb. 16 darab, Madame Tussaud viaszfigurái, kardok, botok, és még sok egyéb, általában más célokra használt szerszám. Biztosan kihagytam a felsorolásból valamit, de legyen valami újdonság a nézőnek is. A film sztoriját se részletezném tovább, a gyakorlottak amúgy is tudják, hogy Jackie-től nem szabad shakespeare-i cselekménybonyolítást elvárni, nála nem ez az érdekes.

Ami érdekes az a verekedés, ami ugyan hősünk öregedésével filmjeiben egyre kevesebb, ám ami maradt, azt egyedülállóan virtuóznak minősíteném. Hajlamosak vagyunk a filmvásznon a verekedéseket brutalitásként felfogni, egyébként helyesen, de Jackie Chan esetében azért kissé más a helyzet. Itt a bunyó balett, geg-sorozat, egy gumitestű akrobata vicces kung-fu bemutatója. Szórakoztató és nem komolyan veendő, az ő mozijában sohasem folyik vér, azt legfeljebb a filmek végén, a falsul sikerült jelenetekben lehet látni, ugyanis köztudomású, Jackie Chan a forgatások alatt rendszeresen összetöri magát, egyrészt soha nem használ dublőrt maga helyett, másrészt az általa kitalált koreográfiákat nem tudná más úgy megcsinálni, mint sajátmaga.

Egyszóval, Jackie nem kíméli sem sajátmagát, de a nézőket sem. Humorát nevezhetjük primitívnek, olcsónak, vásárinak, esetleg bugyutának, vagy egyszerűen csak naivnak. De megvan ennek is a rajongótábora, van, aki ezt szereti. A kínaiak biztosan. Nekem Jackie Chan ugyanaz, mint régebben Bud Spencer, vagy Terence Hill volt, jó szándékú, szórakoztató vásári bohóc. Hatéves unokahúgom például imádja őket, aminek azért jobban örülök, mintha a Dragonballz-zal lenne ugyanígy, ha már másképpen nem megy.

Persze, elmélyült, lélekemelő szórakozásra ez a film nem alkalmas, hiszen mégiscsak egy szimpla mesefilm ez, de azért a figyelmesebb szemlélők találkozhatnak Jackie filmes példaképeivel, idézetek formájában, a már említett John Wayne-től Humor Haroldig, Errol Flynntől Lugosi Béláig terjedően, valamint találkozhatnak a gyermek Charlie Chaplinnel, és megismerhetik Sherlock Holmes színrelépésének "igaz és hiteles" történetét.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Én ugyan a BKV tömegközlekedésre rendszeresített járműveivel utazom, ha lenne biciklim, akkor meg azzal közlekednék, ráadásul, szívesen húzok bakancsot, és kanyargós hegyi utakon járom lábam bokáig. Mert az esik jól. Nincs autóm, és ha alkalomadtán beülök valaki más kocsijába, erősen kapaszkodok mindenbe, amibe lehet, sőt és főleg, ráadásul, Forma 1-et is csak súlyos másnaposság esetén nézek, magas fordulatszámon pörgő motorok sivításával enyhítve az agyamon rohangáló hangyaseregek csatazaját. Így érthető talán, milyen elképedéssel tekintek azon embertársaimra, akik büszkén feszítenek azokban a felspécizett, kidekorált autócsodákban, amelyekből ezer wattos teljesítménnyel szűrődik ki a zene, vagy éppen azokra, akik képesek egy havi fizetést elkölteni Mogyoródon, hogy két másodpercre és több száz méterről láthassanak elsuhanni valamit, ami állítólag egy versenyautó. Meg akik részt vesznek az illegális gyorsulási versenyeken, kockáztatva sajátmaguk és méregdrága gépkocsijuk épségét. Na ja, nekik meg az esik jól. Nem vagyunk egyformák, hála a jó istennek.

Ez utóbbi csoportba tartozók nyilván az én kissé mérsékeltebb érdeklődésemnél nagyobb elánnal vetik bele magukat a Halálosabb iramban című adrenalin-moziba, amely, mint már az eddigiekből nyilvánvalóan kitűnik, a szuperspéci járgányok, valamint az őket ördögi ügyességgel vezető "nitro-junkie-k" körében, dübörgő rapzenei aláfestéssel játszódik a napos Miami utcáin. Itt, hol hajdan maga, Don Johnson is ténykedett, mint azt tudjuk a Miami Vice-ból, most egy szőke srác az aszfalt hercege. Briant (Paul Walker) ismerhetjük a Halálos iramban című száguldozós moziból, ami jelen filmnek az első része volt. Tehát azóta Vin Diesel jobbra el (XXX), Walker főszereplővé lép elő, társul kapja a fekete Tyresse-t, valamint a film autógyártó szponzorai jóvoltából egy szuper sportkocsit, majd még egyet, majd még egyet... Brian elcsapott zsaruként sorra nyeri az illegális autóversenyeket, míg egyszer csak volt kollegái látóterébe kerül, akik alkut ajánlanak: vagy becsukják, vagy segít elkapni Veroné-t (Cole Hauser), a kábítószer-nagykereskedőt. Brian az utóbbit választja, ami a veszélyesebb, de hát ezért akciófilm az akciófilm. Persze, vannak börtönfilmek is, de ez most nem az. Szóval, Brian, fekete haverja segítségével beépül, majdnem lebukik, de megússza, aztán lebuktat. Közben száguldozik váltott sportkocsikon, flörtöl, mivel jóképű, Roman, a haverja pedig pofázik hülyeségeket, mint az egy rappertől elvárható.

Nagyjából ennyi a film, nem kell ide túl bonyolult sztori. De nem is szabad egy olyan közismert és hírhedt nyaralóhelyen játszódó akciófilmtől mást várni, amelynek a címe ráadásul Halálosabb iramban. Ez egy könnyed nyári mozi, végig rapzenével, az ilyen stílusú klippekből ismert alig öltözött, ám észvesztően pörgő fenekű, színes hölgyikékkel, agyonfukszolt, melegítős skacokkal, extrém frizurákkal és hajfonatokkal, nitróval vegyült benzingőzzel, égett gumiszaggal.
A film alkotóit (pl. az Oscar jelöléssel rendelkező John Singleton rendezőt) nem is érdekli ezeken kívül más. Bele is tettek mindent az elébb vázolt toposzokból e filmbe, bár nyilvánvaló, a ciciknél és a popsiknál azért egy jó verda érdekesebb.

A film folyamán összetörik a világ útjain jelenleg futó sportkocsipark jelentős részét, tekintet nélkül színre, lóerőre, valamint gyártó országra. Főhősünk például Nissan Skyline-nal nyit (legalábbis azt hiszem), majd Mitsubishin folytatja, hogy aztán a végén egy amerikai típuson (valószínűleg Hemin) fejezze be. Hogy legyen valami lokálpatriotizmus is azért, The American Muscle! - szögezi le Roman, a haver. Az amerikai erő, nem hiába lennének autósnemzet. Autósok, autórajongók azonban köztünk, lóratermettek között is vannak szép számmal, így ők biztosan szakértő szemmel fogják vizsgálni a felvonultatott technikai megoldásokat, a kocsik dukkózását, fényezését. Vagy ütemesen bólogatnak a zenére. Vagy a lányok fenekét nézik... Mert ennél többet, mást ez alkalommal nem nagyon tehetnek. Néha azonban ez is elég lehet.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Nem tagadom, kicsit jobb lesz a kedvem, amikor olyan termékeivel találkozom a mindenható amerikai filmiparnak, amelyek nem a szokásos hollywoodi sémákra épülnek, hanem megpróbálnak szólni az ottani valóság nevű dologról is. Ezek a többnyire társadalomkritikai éllel készülő filmek elszántan emelgetik annak a bizonyos szőnyegnek a sarkát, ami alá a nagy amerikai álmot törvényszerűen követő ébrenlét szennye és mocska van besöpörve. Hogy e filmeknek mekkora a visszhangjuk odaát, azt nem tudom, innen azért a tisztánlátás kedvéért jó tudni, mit takar a világ urának cicomás, mindent beborító köpenye. Siker, pénz, csillogás, sztárok és általános jólét az egyik oldalon, elképesztő méretű bűnözés, reménytelen szegénység, általános elbutulás a másikon, és ezt az egészet úgy hívják: Amerikai Egyesült Államok. A világ vezető hatalma.
Személyes kedvencem amerikai lelkiismeret-mozi ügyben Todd Solondz (pl. Helyzetek és gyakorlatok), aki elszántan foglalkozik az amerikai kertvárosok mindennapjaival. Ez azért lényeges, mivel az amerikai népesség legnagyobb része ilyen helyeken él, ők a nagy tömeg, ők Amerika. És hogy milyen állapotban vannak, mindnyájunknak fontos.
Rose Troche, a Birtokviszony alkotója Solondz szellemi rokona, ha mondanivalója nem is annyira megsemmisítő, azért éppen eléggé súlyos, amit állít.

A Birtokviszony négy, tipikusnak mondható kertvárosi család hétköznapjaiba enged némi betekintést, jól szituált, fehér, angolszász családok ezek, megfelelő jövedelemmel, házzal, kocsival, gyerekekkel, úszómedencével, kerti grillel. Goldék kihűlőfélben lévő házasok, magatehetetlen, kómában fekvő, hajdani punkzenész fiúval, és szárnyalni vágyó, bimbózó szexualitású tinédzser lánnyal, Jim Train felesége helyett szakmájába temetkező ügyvéd, Barbi-babák iránt olthatatlan nemi szenvedélyt érző fiával, Annette Jennings éppen válik, elég zűrösen, hiszen két gyerek mellett iszik is, Christiansenék pedig egyszerűen unják banális életüket. Aztán egyszer csak valami megváltozni látszik, Ester Gold benevez egy idióta versenyre, hogy autót nyerjen lányának, ebben segítségére lesz a munkahelyéről lógó Jim; Jake Train a Barbi-babákat talán végre felcseréli igazi lányokkal, egyszóval történik valami. Persze, nagy dolgokat nem várhatunk, amire fény derül, az semmiség, előre sejthető.

Az unalom, a jólétbe bénult tespedés ábrázolása ugyan hordozza azt a veszélyt, hogy maga is menthetetlenül unalmassá válik, ám mivel tudjuk, hogy milyen szórakozásra váltottunk jegyet, egyszerűbb a helyzet. Más kárán tanul az okos/most légy okos, Domokos! Szólhat ez a film akár rólunk is, hiszen bevásárlóközpontokba járunk vásárolni, természetesen reklámok útmutatása alapján, a tévében futó valóságshow-kban sajátmagunk hasonmásait nézzük, amint semmit sem csinálnak, lassan oda jutunk, hogy mindannyian nézzük egymást, amint nézzük egymást, hogy nézzük egymást...
Aztán valaki közülünk felkel, és kikapcsol.

Előreszaladtam, most ott tartunk, hogy Rose Troche bekapcsolta kameráját, és képet mutat nekünk a (reánk váró) jövőről. Ebben a jövőben, ha elromlik a mosogatógép, nem szerelőt hívunk, hanem újat veszünk, a milliméter pontosan kimért luxusparcellák egyenkertjeiben az ugyanolyan márkájú grillsütőkben ugyanolyan ízű flekken pirul, minden postaládába ugyanaz az a színes életmódmagazin csúszik reggelente, és így tovább. Elegünk lehet, kitörhetünk, változni azonban semmi sem fog, néhány szomszéd egy ideig furcsán néz ránk, bár inkább észre sem veszi, aztán szépen elfelejtődik, és visszazökken minden a régi, megszokott kerékvágásba. Ilyen szép, eljövendő világ képét festi meg keserű humorral Rose Troche, ahol béke van, nyugalom, meg fény, és ahol helyünk van. Kiváló színészek (Glenn Close, Dermot Mulroney, Jessica Campbell, Patricia Clarkson, és a többiek) kiváló alakításai fémjelzik e kis külvárosi drámát, amely csendesebb, fakóbb, disztingváltabb ugyan, mint mondjuk Todd Solondz hasonló tárgyú filmjei, ám ez a lényegen semmit sem változtat. A lényeg pedig az, hogy a jólét nem annyira biztos, hogy jó lét. Bár tele gyomorral kell a francnak a szarvasgomba-pástétom...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A modern amerikai gazdaság egyik legkurrensebb és legexportképesebb piaci szegmensét, talán a gyorséttermi láncolatok és a gyorshódító háborúk mellett, azok a tévésorozatok jelentik, amelyek a modern nagyváros burjánzó társadalmában a fajfenntartáshoz (eleddig) nélkülözhetetlen férfi-női párkapcsolat kialakulása körüli buktatókat, viszontagságokat állítják szórakozásunk tárgyává. Meglehet, Woody Allen önanalizáló pszicho-komédiái (pl. Manhattan, Játszd újra, Sam) lehettek a gyújtópontjai az olyan, minden nézettségi rekordot megdöntő, tetszési indexet meghaladó, és tévés díjat bezsebelő sorozatoknak, mint a Jó barátok, vagy a Szex és New York. Persze, a filmipar sem marad el, hiszen az Oltári nő, vagy a Bridget Jones naplója típusú, nagyrészt megfelelően nevetésre ingerlő vígjátékok is nyugodtan sorolható ebbe a trendbe. E történetek sztárokat teremtettek, mint ex-Pittné Jennifer Anniston, és sztárokat alkalmaztak, mint Julia Roberts, például, többek között.

De ami mégis legjobban megkülönbözteti ezeket a filmeket a korábbi hasonló témájú alkotásoktól, az a nők, a női szereplők és szerepek ábrázolása. Ezekkel, és jelen írás tárgyát képező Egy csók...című filmmel is végérvényesen megérkeztünk a XXI.századba. Hajdan a romantikus történetek hősnői még pihegő szende szüzek voltak, akik rózsaszín szobácskáikban, habos párnáikba dőlve várták a szép, szőke herceget, kezdetben fehér lovon, aztán már inkább fehér cabrión érkezve. Ken jött is, ahogy kell. Happy end, konfetti, tűzijáték, telekönnyezett papírzsepik bokáig a széksorok alatt. Aztán a hősnők megváltoztak. Egyszerre kimondták, hogy pasit akarnak, gyakran csak szexuális célzatból. Ezek a csajok kocsmáztak, néha ocsmányul beszéltek, berúgtak, és cigiztek. Régen Barbi ilyeneket sohasem tett volna, el is süllyedt volna szégyenében! Egyszóval a csajok emancipálódtak. Olyanok lettek, mint a valóságban.

Az Egy csók és más minden tökéletesen illeszkedik a fent vázolt ívbe. A film hősei mai huszonévesek, kora harmincasok, New York East Village kerületében élnek, mint a bohém típusúak Kerouac óta mindig, valószínűleg nincsenek anyagi gondjaik, Dag reklámfilmeket rendez, Halley médiatervező, még el is meséli a filmben, mi a fenét jelent ez, Rebecca balett-táncos, és így tovább. A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor Dag nem tud ellenállni Rebecca kihívó pillantásának, amit egy még egy pohár pezsgő után csók követ. Rebecca viszont Peter barátnője, Peter viszont reklámszínészként függ Dagtól. És így tovább, később aztán felbukkan még egy állástalan csellóművész, és egy szado-mazo álpincérnő is, hogy teljes legyen a kép. Mulatságos szituációk, vicces beszólások, ügyes színészi alakítások. Mi, a nézők ráadásulj jól is szórakozhatunk, hiszen ez az egész akár velünk is történhetett volna. De.

Az összképen két dolog ront, sajnos elég nagyot. Az egész film képminősége elképesztően gyatra, mintha amatőr VHS kamerával forgatták volna, és ezt nagyították volna fel 35 mm-re, valamint a történet kulcspontjainál alkalmazott digitális effektek bizonyulnak nagyon-nagyon gagyinak, olcsónak, közönségesnek. Ezt a fajta vizuális igénytelenséget semmi sem indokolja, sem dramaturgiai, sem anyagi szempontok nem játszhattak közre, az egész egyszerűen figyelmetlenség, tévedés? Tényleg nem értem. Hiszen ha az eléggé jónevű színészek (Marisa Tomei, Kyra Sedgwick) szerződtetésére futotta, akkor már jutott volna megfelelő minőségű kamerára és nyersanyagra is. Dramaturgiai szempontból indokolt lehet rosszabb minőségű technika alkalmazása, mondjuk időben korábban játszódó eseményeket videófelvételen, vagy super8-on mutatunk meg, de a jelen idő történései azért lehetnének éles, jó minőségű képen ábrázolva. Vagy fordítva, de az már más mozi. Ez egy kommersz, szórakoztató céllal készült filmvígjáték lenne, és nem holmi avantgárd formai kísérlet a filmnyelv megújítására.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Enyém a vár, tiéd a lekvár! Na, jó, ha kölcsönadod a turbóhajtású mecsbokszodat, tiéd is lehet az a vár. Gyerekkorunkban még valahogy így zajlottak a játékok, még minden lágy, összefolyó és képlékeny volt. Aztán ahogy telt, múlt az idő, körülöttünk minden csak szigorodott. Elmúlt az, hogy csak úgy, "játszásiból" újrarúgjuk a tizenegyest, amikor a haragvó tenger még a kismedence fél méteres vize volt, amikor a csajok megkínzása, az ellenséges szomszéd Hudákék kivégzése játék volt csupán. Az ellenőrzőt még csak bepiszkító fekete pontot szigorúan hegyes elégtelenek, és fővesztés terhe mellett szüleinkkel aláírandó intők váltották fel, azok az ismeretlen nagyfiúk már nem kölcsönkértek valamit, hanem örökre elvették azt, ami kellet nekik, és örültünk, ha nem vertek meg azért, mert kérniük kellett azt, amit nem önként adtunk. A csajok se csak kínzásra jók már, de ha annál maradunk, tudjuk azt is, hogy azért börtön jár. Mostanában pedig már az Adria sem tenger eléggé, focit sem nézünk már, nemhogy a bőrt rúgjuk, és vitatkozzunk vélt szabálytalanságokon, a csajokból pedig asszonyok lettek, akik pedig a posztereken és a szex-szájtokon domborítanak, túlságosan is virtuálisak. A játék, ami hajdan a homokdomb és más hasonló ártatlan dolog volt, véresen komollyá, élethalálharccá vált.

Ingerküszöbünk olyan magasra került ebben a fékevesztett mókuskerékben, amit civilizált életformának hívnak, hogy megfelelően csak azok a játékok szórakoztatnak, amelyek a pulzust legalább 120 fölé tornázzák, méghozzá tartósan. Ilyen felnőtt-játékok manapság a különböző kábítószerek használata, az extrém sportok, de ilyenek az ezekhez képest ártatlannak látszó szerencsejátékok is. Rendben van, csak nyakkendőben léphetsz be jobb kaszinóba, de az egész keresetedet otthagyhatod bármelyik sarki nyerőgépben is, akár egy szál dzsoggingban, nemhogy szmokingban, puccparádéban. A szerencsejáték egyik legdurvább változatát űzik az Intacto című spanyol film szereplői is. Ők már nem a havi családi pénztárt teszik fel a fekete tizenhármasra, hanem az életüket. Persze, nem is átlagos polgárok ők, egy külön kasztba tartoznak: mindegyikük túlélt valami borzasztóan veszélyeset. Tomás repülőszerencsétlenséget, Federico egy földrengést, Sam az auschwitzi haláltábort, Sara pedig egy frontális karambolt vészelt át, ezért roppant szerencsésnek érzik magukat, joggal. Sam egy kaszinót üzemeltet valahol a világ végén a sivatagban, kietlen sziklák között. A kaszinó legmélyebb pincéjének leghátsó szobájában űzi azt a játékot, ami még jelent valamit az életben: az orosz rulettet. Tégy a hatlövetűbe öt golyót, pörgesd meg a tárat, aztán emeld a csövet a veled szemben ülő játékostársra, és húzd meg a ravaszt. Ha túlélte, ő jön. Ez a véresen komoly játék nem először jelenik meg a mozivásznon, gondoljunk csak például a Szarvasvadászra, és elég sűrű, elég tragikus effektus ahhoz, hogy egy filmet lehessen építeni rá.

Nos, Juan Fresnadillo, fiatal spanyol rendező és forgatókönyvíró ezt tette, amit hazájában és Amerikában is díjakkal honoráltak. A szépen, veretesen fényképezett, laza, álomszövetű montázsként elbeszélt történet tulajdonképpen egy nagy filmesszé a végzetről, a szerencséről. Ízig-vérig spanyol film, már témájában is, hiszen a végzetszerűség, a fátum annyira spanyol motívum, hogy már ennél spanyolabb talán nem is lehetne. Ne gondoljunk másra, mint a bikaviadalra. A bika meg a torrero, ki-ki alapon, feketén, fehéren. Csak a végén kifolyó vér vörös. Itt a filmbéli végzetlovagok furmányos próbák során jutnak el a végzetes kifejlethez, ahol a vér szintén vörös, de hogy ki(k)nek a mellkasán, azt nem árulom el. Idáig azonban kissé lassúdad képek megtekintése után juthatunk el, amelyeket viszont érdemes végig nézni, hiszen egyrészt szépek, másrészt szolgálják a megfelelő drámai sűrítést is. A vége tehát vérfürdő, a tanulság pedig...
Ajánlom inkább ezt a kissé divatjamúlt formájú, ám mégis ízes, sajátos hangulatú filmet mindazoknak, akik hisznek a végzet hatalmában, és/vagy spanyolmániásak, és/vagy unják az élet élvezetét.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Talán a feledhetetlen Kabos Gyula mondta, annak idején: a nevettetés keserű kenyér! Holott hajlamosak vagyunk úgy gondolni, semmi ez az egész, kiállunk, elmondunk pár viccet, learatjuk a sikert, ennyi. Persze, gondoljuk csak végig, ha szépek vagyunk, magasak, vékonyak és megnyerők, nincs is semmi gond. De ki látott már ilyen komikust? Az ilyen sármos pasik mindig hősszerelmesek, sikeres barátok, és ha IQ hányadosuk végképp alulról súrolja a társalgási szintet, izomra gyúrnak, és akciósztárok lesznek. A komikusok szinte mindig hendikepesek. Ha minden rendben is volna, valami mindig hibázik fizimiskájukban, vagy az orruk túl nagy, vagy a pocakjuk terebélyes, de az is lehet, hogy éppen túl soványak, ráadásul vastag, fekete keretes szemüveget viselnek. És előnytelen külsővel sokkal hosszabb az út a sikert jelentő deszkákig is. Komikus külsejű, ám szomorú lelkű hősünknek, hogy ide eljusson, sokat, nagyon sokat kell szenvednie. Persze, amikor elmondja néhány frappáns történetét, a közönség hálásan nevet, sőt, kezeit is pirosra tapiskolja örömében, a komikus meghajol, köszönetet int, majd hosszasan üldögél magányos öltözőjében, és szomorúan elmélkedik, mondjuk például, a jó Isten humorérzékén.

Ennek az egésznek annyi köze van a Ki nevel a végén? című filmhez, hogy mint vígjáték, tehát egyfajta nevettetés, szintén nehéz műfaj. És nem fér a fejembe, hogy egy ilyen sármos, jóképű fazont, mint az Adam Sandler, mi vitt rá a komikusi pályára? Mert valami rávitte, sőt, sikereket is arat, engem ugyan még nem győzött meg efféle tehetségéről, de ez nem akadályozza meg abban, hogy főszereplője legyen e filmnek is. Neki ennek ellenére kutyakemény meló ez a film. Én többet nem foglalkozom vele, hiszen akadnak itt azért fontosabb arcok is.

Vegyük például a dühellenes dilidokit alakító Jack Nicholsont. Egyszemélyes Oscar-gyűjtő filmlegenda, a szelíd motorosokat stoppoló zugügyvédtől kezdve az elmegyógyintézet legnormálisabb ápoltjáig, McMurphy-ig, a még gyönyörű Jessica Langét a konyhaasztalon brutálisan meghágó postástól a Lesz ez még így se kedvesen bolond mániákusáig. Mostanában komikus, és persze hogy zseniális. A jó útra tért Ördög. Nyugdíjas korára könnyed, mint egy primadonna. Amikor ártatlanul, szerelmesen néz, hatvanhat éves vásott kölyök. Pozőr, virblis ripacs, a filmvászon gigantikus erejű, delejes tekintetű, öntörvényű félistene. Egy fél pillantásáért érdemes megnézni a legrosszabb filmjét is, itt az övé abszolút főszerep. Ő ezt laza ujjcsettintéssel abszolválja, ahogyan azt az ő kis létszámú kasztjában tennie kell.

Jöjjenek a mellékszereplők. Itt van például az Oliver Stone született gyilkosainak pszichopata tömeggyilkos férfitagját vérfagylalóan alakító Woody Harrelson. Ez alkalommal egy néhány mondatos szerepben láthatjuk, mint Galaxia, a homo-prosti, napközben biztonsági őr. Germán-mániás néhány mondata frenetikus. John Turturrót sem kell bemutatni, hórihorgas figurája számtalan kultikus moziban tűnt már fel, A nagy Lebowskitól a Kvíz Showig. Jelenleg ő is Rydell-Nicholson doktor dühterápiás csoportjának páciense, mint Chuck, a robbanásveszélyes, izgága suttyó. Marisa Tomei (hopp, még egy Oscar-díjas!) most szende, de hoppon maradt szerető, ám szemei szépen fénylenek, mintha...
Luiz Guzman hihetetlen arc, ő például az, akinek nagyon meg kellett küzdenie, hogy sikerüljön. Mexikói arcberendezkedése, tömpe orra, távolülő szemei, alacsony, ám sűrű termete nem éppen filmszerepre predesztinálja, ám ő másképpen gondolta. Ahelyett, hogy Miami külvárosában valamely helyi bossnak lett volna a spannja, ő másképpen gondolkodott, és inkább egész jó filmekben játszott, olyan, talán ismert színészekkel, mint Gene Hackman, Dustin Hoffman vagy George Clooney. Csoportbéli társáért melegen aggódó pubi-mucija hiteles és közhelymentesen vicces. Folytathatnám, de nyár van és kánikula. A mozikban pedig légkondicionálás van, ezen a filmen pedig úgy lehet szórakozni, hogy közben agytekervényeink se fűtik túl magukat. Persze, a vígjáték ettől még nehéz műfaj marad, ám jelen változata könnyű, hűs, igazi nyári mozivá sikeredett.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A sötétség és világosság kettőse nagy bizonyossággal állítható, hogy az emberi képzeletet megmozgató legősibb ellentétpár. Az emberiség eleddig talán legnagyobb hatású könyve is így kezdődik: Kezdetben teremté az Isten eget és a földet, a föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén (...) és monda Isten: legyen világosság: és lőn világosság. (Mózes I 1-2,3) Talán innen eredeztethető, hogy a sötétségben zajló dolgokat gonosznak, bűnösnek, taszítónak érezzük, ami pedig világosságban történik, az életteli, vidám, és pozitív. Amikor még korai rokonaink barlangokban húzták meg magukat, tüzet gyújtva eloszlatták a hideg sötétséget, világos lett és meleg, megfelelő színhely a mindennapi túléléshez. A barlangon kívül maradt éjszakában maradt minden, ami halálos veszélyt hordoz, az éhes vadállatoktól a fogvacogtató és betegséget okozó hidegig. Később a sötétben vérszagra gyülekező éji vadakról szól a költő, vámpírok, lúdvércek, vérfarkasok, és más borzasztó teremtmények rémtetteiről érkeztek (megbízhatatlannak mutatkozó, ám mégis elrettentő) hírek. És manapság, ha olyan dologgal szándékoznánk elütni az időt, amelyet nappal pirulós szemlesütéssel hessegetnénk el magunktól, megvárjuk az estet, amikor a tevékeny nappal elmúltával a sötétség leple alatt biztonságban csintalankodhatunk.

Az este, amikor köztudomásúlag sötét van, hagyományosan a kisebb-nagyobb bűnök ideje. Ilyenkor iszunk több söritalt, malackodunk kedvesünkkel (vagy mással), eléggé el nem ítélhető embertársaink sajnos még mindig túl nagy száma pedig a rejteket adó sötétben követ el olyan komoly cselekményeket, amelyek csak sok-sok év többiektől való elzárással büntethető. A klasszikus horror-történetekben is a csúnya dolgok éjszaka, de szinte mindig a sötétben, pókhálós padláson, félhomályos erdőben, dohos pincékben történnek. Az erdélyi vérszopó Drakula éjjel kísért, ám az első hajnali napsugárral semmivé foszlik. A zombik is éjjel kelnek ki sírjaikból, Frankenstein doktor torz teremtménye is éjjel keresi kedvesét, de a Sikoly álarcot viselő gyilkosa sem fényes nappal rohangászik az utcán, vértől csöpögő konyhakéssel a kezében.

A Fogtündér valaha egy kedves néni volt, akit mindenki szeretett a kis tengerparti városkában. Egy baleset miatt azonban egy porcelán álarccal takarta el arcát, és csak a sötétség leple alatt ment ki az utcára. Ilyenkor viszont meglátogatta a gyermekes házakat, és apró ajándékokat aggatott a kilincsekre az oda jó előre kikészített elhullajtott tejfogakért cserébe. Egyszer azonban olyan szörnyű dologgal vádolták meg, amit nem követett el. Mégis felakasztották. Azóta a kisvárosban éjszaka a gyerekeknek nem szabad leskelődni, ha furcsa árnyakat látnak, mert elviszi őket a Fogtündér. Ám mindig van olyan rosszcsont lurkó, aki a jó tanácsot semmibevéve leskelődik.

Ez az alapszituáció a Sötétség leple című horrorfilmben, amely egy létező legenda feldolgozása. A Fogtündér figurája több helyen feltűnik, elsősorban angolszász nyelvterületen. Több filmfeldolgozás is elmesélte történetét, amely azonban nem mindig horror, néha kifejezetten tündérmese. A most látható, Jonathan Liebesman által rendezett verzió azonban ízig-vérig horror. Méghozzá a legnemesebb, klasszikus fajtából. Itt nem bámul rögtön az elején a képünkbe a gonosz, hogy ezzel menthetetlenül nevetségessé váljon a film további részére, itt csak néha tűnik fel villanásokra, csak az árnyékát látjuk, szörnyű szotyorgását halljuk. És látjuk a megfelelő időközönkét kivégzett áldozatait, vérbe fagyva. Persze, ezerszer látott klisékkel szembesülünk ez alkalommal is, ez azonban nem ment meg attól, hogy néha erősebben markoljuk meg a szék karfáját. Vagy a kedvesünk kezét, mindegy: mindkettőnek velőtrázó sikoly a vége. Képes arra a film, hogy rátelepedjen mellkasunkra, hogy aztán igazán mély levegőt csak a végefőcím alatt hallható tiszta és nyers punkzene alatt engedjen venni. Egy horrorfilmtől pedig ennyit várhatunk, nem többet. Ezt az élményt ez a kiválóan fényképezett, atmoszférikus film biztosítja annak, aki ezt igényli.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Asif Kapadia, az Angliában nevelkedett hindi származású filmrendező így nyilatkozik első nagyjátékfilmjéről, A harcos-ról: ... ott álltunk az indiai Rajastan tartományban található sivatag közepén, 47 fokban, 250 fős stábbal, amit lovak, tevék, bivalyok, skorpiók egészítettek ki. Fejünk fölé tornyosult az ősrégi vár, benne 600 talpig felfegyverzett, katonának álcázott statisztával. Körülnéztem és azt gondoltam: igen, valahogy ilyennek képzeltem az első filmemet.

Hát, igen. Nehéz azt állítani, hogy Kapadiát összenyomja a ránehezedő felelősség, mivel már vizsgafilmjéért (A báránytolvaj) különdíjat kapott a zsűritől Cannes-ban. Az meg, hogy első filmjét ilyen körülmények között forgathatja, egyáltalában nem általános, még a (hozzánk képest) gazdag Angliában sem. Az általános az, hogy első filmjüket a rendezők kis költségvetésből, kevés helyszínen, kevés szereplővel forgatják, minél jobban lecsökkentve az (anyagi) bukás kockázatát. Azért nem szabad azt gondolni, hogy sétagalopp lett volna a forgatás, elég csak jobban felhívni a figyelmet a 47 fokra, ami ez esetben Celsius skálán értendő. Ez, sivatagi körülmények között kvázi kemence körülményeket jelent. És ha ehhez még hozzávesszük az összesen hathónapos forgatást, ahol azért a sivatagból felmentek a Himalájába is, ami egy egész más szempontból tekinthető viszontagságosnak, ki lehet jelenteni: elég strapás meló lehetett.

E strapás forgatás eredménye viszont - vagy épp ezért? - egy minden ízében unikális, egzotikus, misztikus mozi, amihez hasonlót ritkán látni errefelé. Ehhez a mesés, elbűvölő látványvilághoz mérhetőt talán csak néhány kínai (pl. Zhang Yimou), vagy iráni (pl. Mohsen Makhmalbaf) alkotásban lehetett eddig felfedezni, azon keveseknek, akik elvetődtek ennyire Mátrixtól távol eső vidékeire a filmnek. Pedig őserejű, hegyi patak tisztaságú mozgóképek ezek, rendszeres használatuk jó hatással van az agyra, valamint a szemedet is tisztítja! A fiatal rendező példaképeként említi a nagy olasz western-mester, Sergio Leone hatalmas tablóit, e hatás észlelhető is filmjében, én még hozzátenném azért Szergej Paradzsanov kaukázusi tábla-mese-képeit is, de lehet, hogy csak azért, mert innen nézve ez is keleti, az is keleti. A sötétben minden tehén fekete.

A harcos sztorija néhány mondatban elmesélhető, ezért egyrészt ezzel nem terhelem Önöket, másrészt, csakúgy, mint a nagy dolgokban, a balladákban vagy az ógörög sorstragédiákban az szokásos. Annyit azért mégis elárulok, hogy egy gyilkos zsoldoskatona lelki megtisztulási folyamatáról van szó. Ezt azonban a rendező végtelenül leegyszerűsítve ábrázolja, a kivétel nélkül amatőr, és elképesztően hiteles szereplők alig-alig szólalnak meg, ám mégis hihetetlenül súllyal vannak jelen a filmben; a főhős lelki tusája a masszívan komponált képekben és a gyönyörű tájképekben rajzolódik ki számunkra. Mindkettő Roman Osin tökéletességre törekvő munkáját dicséri. És ez az, amiről a mozi, általánosságban, mint mozgókép szól: nem verbálisan, szavakkal, hanem a megfelelő sorrendbe rakott, és megfelelő dolgokat megmutató képek erejével kell az adott történetet elmesélni. És nem kell ennek némafilmnek lennie, hiszen szólhat a zene, fújhat a szél, csoboghat a hegyi patak, hallhatjuk a bombay-i zsibvásár kaotikus hangzavarát, és néha megszólalhatnak a színészek is, de nincs fecsegés. Arra van a színház, vagy a rádiójáték, meg más formák. Itt mozgásba hozott képekkel elmesélt mese látható. Úgy, mint a kezdetek kezdetén, és úgy, ahogyan mi már kezdjük elfelejteni. Tisztán és erősen. Mi pedig semmi mást nem tehetünk, mint nagyra nyílt, csillogó szemmel isszuk be a mesét, amitől talán kérgesedő lelkünk is meglágyul kissé, és talán újra sikerül szívből mosolyogni is, és talán bölcsebbek is leszünk... Talán mi is megtehetjük az első lépéseket azon az úton, amelynek már a vége felé jár Lafcadia, a harcos. Vagy Gautháma, a herceg...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

És íme eljött. Beköszöntött az, amire régen vártunk. Már érezzük néhány hete az előszelét, különböző mobiltelefon- és televíziókészülék-reklámokból, (susogták) hallottuk, amerikai magazinok leírták, 2003 a Mátrix éve lesz. Most, májusban az Újratöltve, aztán késő ősszel a Forradalmak. Wachowski-testvérek az első, túlzás nélkül állíthatom, műfaji klasszikussá lett Mátrix-látomás elsöprő sikerével alaposan meglágyították fontos Hollywoodi döntéshozók szívét, így az eredetileg három részesre tervezett sorozat hiányzó két epizódját is leforgathatták, exkluzív körülmények közepette és még exkluzívabb költségvetés felhasználásával. A sajtó nyilvánosságát mániákusan kerülő testvérpár kevés megnyilatkozásaik szinte mindegyikében elmondták, erre szükségük is volt, az új részek látványvilágát olyannak szeretnék megalkotni, hogy azt másoknak nehezen lehessen túlszárnyalni.

Nekem ugyan abszolút semmi bajom nem volt az első rész látványával, képileg, az ízléssel alkalmazott effektekben iskolateremtő erejű volt, kifogástalanul szolgálta a szokásos sci-fi akció mozik sztorijaihoz képest filozofikus mélységű történetet. Így érthetik, elkezdett mocorogni bennem a kisördög, vajon miért kell nyilvánvaló tehetségű embereknek belemenni olyan kilátástalan versenyekbe, mint a felhasznált speciális effektusuk száma, digitálisan felhasznált terabájtok és költségvetési millió dollárok minél nagyobb száma. Az csak az egyik dolog, hogy mindig és mindig lesz jobb, látványosabb, drágább, a másik az a dolog, hogy félek, ezzel a csinnadrattával talán el szeretnének valamit leplezni. Talán hogy ez az újratöltött második rész cselekménye az elsőhöz képest jóval érdektelenebb? Lehet. Hogy kényszerű engedményeket kellett tenniük a producernek (Joel Silver)? Ez is lehet. A lényeg az, hogy az Újratöltést látva erős a gyanúm, az első támadásnál a fiúk (Wachowskiék) ellőtték összes gondolati petárdájukat, a középső és a befejező részre pénzük lett, de már nincs mit mondaniuk.

Az újratöltött Mátrix így már csak egy gazdag kiállítású, látványos, pergő, kicsit tudományos, ám annál inkább fantasztikus akciófilm lett, és élnék a gyanúperrel, a harmadik rész sem lesz más. Ám ennek valóban kitűnő. Persze, lehet, hogy a rendező fivérek eleve nem akartak mást, és csak a hozzám hasonló filozofálgatásra hajlamos bölcsészek csodaváró hajlama láttatta velünk az első részt olyannak, amilyennek. Bár a hosszas, misztikus fejtegetések hitről, jövendölésről, meg sorsról azért meglehetősen furán festenek egy piff-puff-sitty-sutty akciófilmben. Ezek a szpícsek megvannak jelen esetben is, de nekem úgy tűnik, inkább csak azért, hogy ne csupán bő kétórányi akció legyen a film. A mellettem ülő, krumpliszsák méretű popcornt majszoló, bőgatyás tinik mindenesetre e jelenetek (a sztori, maga) alatt hangosan ásítoztak, gondolom, a verekedések és az autós üldözések izgalmaival néhány merengő szó nem veheti fel a versenyt. Na ja, nem vagyunk egyformák.

Szóval verekedések, akciók, autósüldözések, nyaktörő légi mutatványok. Erős túlsúlyba kerültek az ilyesféle látványelemek a Mátrix második részében, és ez valószínűleg a közönség nagy részét el is fogja kápráztatni. Neo (Keanu Reeves) néha supermani repülési tulajdonságokat mutat be, úgy cikázik a felhők között, mint egy azonosítatlan repülő tárgy, innen a szomszéd galaxisból. Trinity (Carrie-Anne Moss) forma egyes superbike babérokra tör, Smith ügynökből (Hugo Weaving) pedig nagyon sok lesz. Morpheus (Laurence Fishburne) leginkább alulról fényképezve homlokát ráncolja, ő itt maradt az első részből. És van igazi mátrixos lebegő kung-fu is nagy mennyiségben, valamint szűzies szexjelenet Neo és Trinity között, egy izgató tortaevés, meg egy tízperces táncjelenet, ami döbbenetesen emlékeztet hajdani törökbálinti Katlan-partykra. És hogy 2003 valóban a Mátrix éve lesz-e, azt döntse el az utókor. Azért karácsonyra jön a Gyűrűk ura 3, de addig is, A szövetség, Sean Conneryvel, többek között. Ha már látványmozi.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Minden mindennel összefügg. Mint a pók hálójában, csak a Pók most maga a Halál. Vagy mint a sorba állított dominók, de az elsőt a Halál pöccinti el. A Nagy Kaszás kipécézte magának Kimberley-t, ugyanis megmutatta neki mi fog történni. Hasonlatosan az ismert zen példázathoz, csak most nem egy Tokióban lehulló falevél okozza sokszoros ok-okozati összefüggésben a párizsi Eiffel-torony ledőlését, hanem egy rönkszállító kamionon elpattant láncszem miatt történt az az irtózatos tömegkarambolt valahol a 23-as autópályán. Kimberley előre látott mindent, amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy éppen a 23-as autópályára készülnek rátérni. Az apjától rövid hétvégi kiruccanásra kölcsönkért terepjárójában a barátai vihognak eszelősen, az épp imént nyomtak el egy hatalmas spanglit, a tőle balra levő furgonban ugyanaz a terhes nő, mögötte az a rosszarcú férfi, az ütött-kopott kombijában, a fekete bőrruhás motoros éppen olyan türelmetlen, pontosan úgy, mint abban a rettenetes vízióban. Előtte nagy sebességgel egy jókora farönkökkel megrakott kamion száguld el... Rossz vízió, vagy figyelmeztetés volt? Hiszen a vízióban szereplők mindannyian itt vannak körülötte... De ott, vele együtt mindenki meghalt... Hirtelen ötlettől vezérelve keresztbeállítja kocsiját, így megakadályozva az előrelátott karambolt. Persze a többi autós semmit sem ért az egészből, tülkölve, dudálva, türelmetlenül fogadják a lány akcióját, akit egy éppen a kocsisorban veszteglő rendőr rögtön kiszállít a kocsiból. A terepjáró mellet állva döbbenten nézik végig, ahogyan a 23-as sztrádán száguldó rönkszállító kamion utánfutója félrefordul, a hatalmas farönkök gigászi dárdaként fúródnak a kamion mögötti forgalomban haladó gépkocsikba, emberi testrészek, felismerhetetlenné törött autóroncsok mindenfelé... De a látomásban ők voltak az áldozatok... Kimberley hisz benne, ők is sorra kerülnek.

Az első Végső állomásban egy diákokat szállító repülőjárat katasztrófáját jósolta meg az egyik diák. Néhányan beparáztak, ők nem zuhantak le, ekkor még megúszták, de aki rajta van a Halál listáján, nem menekülhet... Úgy is lett. Nem maradhat ki senki, a sorsa ellen nem tehet senki semmit. A második részben Kimberley ismeri az első részben történteket, ám ez a tényeken egyáltalán nem változtat. És még a dolgok is súlyosabban alakulnak, ha lehet...

A tutiság az az, hogy az általam egyébként sem túlságosan rajongott tini-horror műfajától, így néhány Sikoly után, könnyű szívvel búcsút vennék, ezzel életem (sokadik) nagy hibáját követném el, mert a Végső állomás kettőt akkor nem láthatnám. Szerkesztőm szeszélye folytán azonban nem így lett, és így jó lett. Ugyanis régen szórakoztam ilyen jól horror-filmen, a sok vértől, kifojt szemtől és béltől függetlenül. Nem tudom, a film alkotói (David R. Ellis rendező és Craig Perry producer) hogyan csinálták, de az biztos, hogy filmjükkel sikerült majdnem ugyanazt a hatást elérni, mint egy más műfajban, bizonyos Hanna és Barbera uraknak (lásd pl. Tom&Jerry-sorozat). Az ismert rajzfilm-sorozatban történnek úgy a dolgok, mint ahogyan járnak tragikusan pórul a kiszemelt áldozatok a Végzetes állomásban. Beülsz egy fogorvosi székbe (para ez, már önmagában is!), közben a váróban elpattan az akvárium csöve, a víz a konnektorba folyik, rövidzárlat, de te benn a székben éppen altatás alatt vagy, az altatógép pedig árammal működik! Tragikus, egyben ellenállhatatlanul komikus is. Morbid humora van a filmnek, mint a viccben:
- Pistike, vigyázz, szakadék! - Á!
- Pistike, vigyázz, szakadék! - Áááááááááá!

Az ehhez hasonló, paradox módon (talán csak számomra?), ízléses morbid humoron, valamint a horrorhoz méltóan csavaros cselekményszövésen kívül szólni kell még a színvonalasan kivitelezett akciójelenetekről, és a pontos vágásról is. Megkockáztatom, Ang Lee-t talán kivéve, sehol máshol nem látni ennyire bravúrosan fényképezett, eredetien látványos tömegkatasztrófákat és karambolokat, mint itt. És hát itt megvan az, amit sokszor elfelejtenek alkalmi és profi horrorfilm-rendezők egyaránt: a legnagyobb rettegést mindig a teljesen hétköznapi szituációk, a mindennap használt eszközök okozzák. Egy kissé idegesnek látszó fogorvos megremegő keze, vagy egy ártalmatlan turmixgép tisztítása, horror, nem? Vagy éppen a Végső állomás kettő.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Régebben általános volt, manapság már csak elvétve találkozhatunk rövid játékfilmekkel, kis filmekkel a mozikban, az úgynevezett "nagy" filmek előtt vetítették ezeket a rövid, tömör, szellemes, vagy ilyennek szánt alkotásokat, mintegy bemelegítésképpen az eljövendő "nagy" élvezetre. Olykor bizony annyira jól sikerült a bemelegítés, hogy a fő attrakcióra nem is emlékezett senki. Aztán eljött az ínséges fogyasztói társadalom kora, és a kisfilmeket kiszorították a még náluk is sokkal kisebb, minél nagyobb arányú vásárlásra csábító filmek, a reklámok. Manapság rövidfilmek, kisfilmek vagy kisjátékfilmek már csak ritkán bukkannak fel, ha igen, akkor is csak valamiféle bújtatott promóciós, vagy más marketing célzattal. Emlékezzünk csak a nagysikerű Kistehén rajzfilmre, ami jó volt, vicces volt, de mégiscsak egy nagy bizniszre hívta fel a figyelmet: jöjjön ki ismét mindenki a Diákszigetre! (Jó lesz az neked is, mert elkölthetsz nálam ismét egy jó csomó pénzt.)

Nem tudom felfogni másként Az Osiris utolsó útja című digitális művet sem, mint a nemsokára beköszöntő Mátrix 2. mindent elsöprő reklámkampányának egyik első darabját. Az utána következő "nagy" filmhez ugyanis az égadta világon semmi köze, ellenben jól fel van hívva a figyelmünk arra a tényre, miszerint a dolog mögött Larry és Andy Wachowski, a Mátrix-t kreáló testvérpár áll.

A sztori, mint a jobb reklámfilmekben szokásos, egy mondatban elmesélhető, így ezt talán nem ragozom, a lényeg egyébként is az eddig még sohasem látott minőségű, valóban elképesztően részletgazdag és élethű komputeranimáción van. Én ugyan az animációnak ezt a tendenciáját - a már szinte a valóságosnál is valóságosabb ember- és egyéb élőlényábrázolás igényét - elvetem, azt elismerem, hogy ez már azért majdnem tökéletes. Sőt, még azt is elfogadom, az olyan, elsődlegesen a látványra épülő műfajokban, mint az akció, vagy a sci-fi valamikor, nem is olyan soká, egyeduralkodó lehet a komputeranimáció. De ahol már árnyalt, pontos, azt mondom, emberi színészi alakításra, és/vagy festői igényű, finom árnyékokkal, árnyalt fényekkel rajzolt, valóságos képekre van szükség, ott a digitális technika labdába sem rúghat, illetve csak egyfajta hatásos segédeszközként használható. Áll ez Az Osiris...-re is, vibráló, pörgő, nyakfájdító, és mondom, majdnem tökéletes (az ábrázolás minősége), de az egész mégiscsak olyan, mint szeretkezés egy 130/60/90-es méretű guminővel és/vagy a híres málnaízű szuperbütykös vibrátorral. Jó, jó, de azért mégse az igazi. És ráadásul tudom, hogy sose lesz az, mert ha igen, akkor nekünk lesz annyi. Nekünk, az emberiségnek.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Ismerhetjük a régi viccet, miszerint az a legtitkosabb titkos ügynök, aki még magáról sem tudja, hogy titkos ügynök. A kémek rejtélyes világa azóta foglalkoztatja a laikus tömeget, amióta az első hódítani igyekvő hadvezér álruhába öltözött katonát küldött az ellen táborába, ugyan nézzen már körül odabenn, hol lehet a bennlakók gyenge pontja. Ennek lehet már több ezer éve is, azóta James Bondig sok hősről és antihősről derült ki milyen titokzatos tevékenységet folytattak ilyen-olyan okból, de bizonyosan nem tévedek nagyot, ha azt mondom, több nagyságrenddel nagyobb azon kémek, titkos ügynökök, és más setétben bujkáló alakok száma, akik sohasem buktak le. Róluk rossz esetben mítoszok és legendák születtek, jó esetben róluk senki nem tudott semmit. Dolgukat ugyanis akkor végzik jól, ha a legteljesebb titkokban maradnak. Mégis, szinte bizonyos, ha nem lettek volna kémek, a történelem egészen másképpen alakult volna, mint ahogy.

Amennyit sejteni lehet, az biztos, hogy a legritkább esetben száguldoznak méregdrága sportkocsikon, élnek olyan fényűző életet, amilyet néhány szaúdi trónörökösön kívül halandó ember nemigen engedhet meg magának, és töltenek együtt fülledt éjszakákat a Föld legszebb fotómodelljeivel, mint azt a legismertebb kém, a 007-es teszi. Persze, ő is csak azért teheti ezt, mert kitalált személy. A valódi kémek inkább teljességgel hétköznapi figurák. Az átlagtól talán nagyobb intelligenciájuk különbözteti meg őket, vagy talán még az sem. Rendesen dolgoznak munkahelyeiken, leeszik a nyakkendőiket, majd a munkatársakkal megivott kötelező korsó sör után rohannak haza a családhoz. Hétvégén focimeccs. Talán többször folytatnak fojtott hangú telefonbeszélgetéseket, talán többször égetik el papírcetlijeiket, talán többször tűnnek el néhány napra, mint az átlag. És talán többször nem térnek vissza a zokogó család karjaiba, mint az átlag.

James Clayton (Colin Farrel) is ilyen átlagos figura. Összerak egy használható számítógépprogramot, és várja a legjobb állásajánlatot. Egy furcsa, olajos tekintetű alak (Al Pacino) azonban tesz egy érdekes ajánlatot: lépjen James is titokzatos körülmények között eltűnt apja helyére. A munkahely: a CIA. A srác nem tud nemet mondani, így megkezdődik beavatása.

Mozifilmekből nemigen kaphattunk még ilyen hitelesnek tűnő képet a világ legnagyobb és talán leghírhedtebb titkosszolgálatának, a CIA-nek belső életéről, hogyan választják ki és képzik ki ügynökeiket, egyáltalán, hogyan is működik a Cég. A Beavatás ezt kísérli meg, egy hagyományos, izgalmas thriller formájában. A rendező, a sokat próbált Roger Donaldson tisztes munkát tett le az asztalra, filmje izgalmas, fordulatos krimi, a feszültséget és az energiáit nem pazarolja feleslegesen akciójelenetekre, figyelmét inkább a szereplőkben a kiképzés alatt lezajló, majdnem paranoiába forduló lelki jelenségek tanulmányozására fordítja. Ehhez a legjobb médiumot használja Al Pacino személyében és szemében. E nagyszerű színész ezernyi tekintetéről nagydoktorit lehetne írni, ehelyett legyen elég annyi, hogy már Al Pacino egyetlen nézéséért is megéri megnézni ezt, vagy akármelyik általa fő- vagy mellékszerepelt filmet. Nincs még egy ilyen tekintetű gyűrött arc a világ filmvásznain, mondom én. Talán az Edward Norton lesz, de arcra neki kell még tíz év, minimum. Al Pacino megnyerő és bizalomgerjesztő, irdatlan tapasztalatot sugárzó CIA-kiképző tisztje a szemünk előtt változik nagyon-nagyon veszélyes, mindenre képes és mindenre elszánt terroristává, úgy, hogy közben talán egyszer emeli fel a hangját, a legvégén. Szinte mindent a szemeivel játszik el, el is süti többször a filmben, kezeit széttárva: Én megmondtam, nagyon jó a szemem! Még humora is van, mint a legnagyobbaknak. És mint a legnagyobbak, el is viszi ezt a tisztes, erős közepes filmet is a hátán, minden baj nélkül.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A tudományos-fantasztikus filmek legnagyobb hibájának általában a fantasztikum túltengését szokták felróni bizonyos (tudományos) körök. Szerintük lehetetlen, elképzelhetetlen, teljes képtelenség, nem megvalósítható, egyenesen badarság ide-oda ugrálni a térben, sőt időben, utazgatni távoli galaxisokba fénysebesség többszörösével száguldó űrhajókon, vagy éppen körülnézni a Föld kellős középpontjában. A közönség álmodozásra hajlamosabb fele viszont legyint a tudósok aggályoskodásaira, mit nekünk gravitáció, különben is az Erő velünk van, nem pedig veletek! A tudomány csigamértékű vánszorgásával nem összemérhető a képzelet szárnyalása, ám ha repülésünk a tudomány ténymezejéről rugaszkodik el, talán még szórakoztatóbb is lehet holmi tündérmesénél.

A fentiekből következne, hogy A mag tudományos-fantasztikus film. Majdnem így van, ugyanis az első harmada (nagyjából) tudományos, a második kétharmada pedig fantasztikus. Nagyjából olyan, mintha valaki az egyetemeket kihagyva, ám többhónapnyi intenzív National Geographic Channel-nézéssel rajtolna a Nobel-díj jelölésért. A röhej az, hogy a valóság ijesztően közel jár ehhez, ugyanis a film producerei éppen (egyébként erős vulkanikus tevékenységéről is ismert) Hawaii szigetén süttették hasukat, nyilván erős Tequila Sunrise overdózisban, amikor egy spontán lávaömlést látva tudatosult bennük, hogy innen, vagyis onnan csak egy lépés a Föld magva. Rögtön beúszott a képbe az Utazás a Föld középpontjába című hatvanas évekbeli B-movie emléke és már kész is a világmegváltó film terve, ami szerencsésen meg is valósult, itt van, láthatjuk. A dolog tudományos része annyi, hogy úgy tűnik, többek között egy Herndon nevű geológus (Discovery Magazin, 2002) szerint is, hogy a Föld magva tulajdonképpen egy atomreaktor, ám ez a reaktor leállhat. A gond csak az, hogy nem tudjuk mikor, egymillió év múlva, vagy a jövő héten. Ez a reaktor egy hatalmas elektromágneses teret is gerjeszt a Föld körül, ez megvéd sokféle világűrből érkező csúnyaság ellen, ám a leállással ez is megszűnik: az eredmény katasztrofális a teljes élővilágra nézve. Az öngyilkos bálnák esete hasonlítható ehhez, például. Mindössze ennyi a tudományos a filmben, a többi már a fantázia szüleménye, legalábbis remélhetőleg.

Valami gonosz tábornokok aztán egy szupertitkos földrengésfegyverrel előidézik ezt a Földmag-atomreaktor leállást, amit aztán egy maroknyi hős, de nagyon laza tudósnak kell helyrehozni. Ők aztán meg is teszik ezt becsülettel, megmentik a világot éppúgy, mint az Armageddonban vagy a Godzillában, meg a hasonlókban teszik, az elvárható igényeknek megfelelően, padlóremegtető Dolby Surround 5.1-es hanghatásokkal és szemkápráztató digitális fényjátékokkal, csak ez alkalommal egy szuperszonikus atommeghajtású lézerfejű hernyóval a Föld alá bújnak, és nem az ég felé röpködnek. A lényeg ugyanaz, mint az előbb említett példákban, hogy má' megint az amerikaiak mentik meg a Földet. A pozitívum most az, hogy az állam titkos manipulációit most a civilek hozzák rendbe, nem a hős amerikai hadsereg, mert abból mostanában kicsit tú mács. Mintegy tanulságként is, a film felhívja a figyelmet azokra a tevékenységekre, amelyek károsíthatják a Föld elektromágneses védőmezejét, valamint figyelmeztet a titkos fegyverkísérletek veszélyeire is. Nekem ugyan ezek finoman szólva pusztába kiáltott szavaknak tűnnek, de akinek bejött az Independence Day, az Armageddon és a Godzilla, és nem zavarják a néha idegesítően bárgyú dialógok, az nem fog csalódni A magban sem. Szép hangos, látványos, kicsit tudományos, kicsit fantasztikus, ám olyan "semmi különös" mozi, ráadásul még mindig Verne Gyula nyomában.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Szerettem ezt a Betty Blue című filmet, már annak idején, amikor bemutatták. Szerettem ezt a filmet, mint ahogy gondolom sokan mások, akik látták annak idején ezt a mindent felperzselő és szinte törvényszerűen tragikus véget érő szerelmi történetet. Elszállt felette az idő, elbírja a történet a rendező Jean-Jacques Beineix által szorgalmazott több mint órányi megnyújtását, képes leszek újra úgy azonosulni Zorggal, a kezdő íróval (Jean-Hugues Anglade), mint régen? Felforgat újra engem is ez az elképesztő nőszemély, Betty (Béatrice Dalle), mint a szerencsétlen Zorgot?

Nos, nem. Bármennyire szeretném is, de nem. De sietve szögezném le azt is, hogy aki most szándékozik megtekinteni a Betty Blue-t, azt fanyalgásom ne riassza el, mert azért komoly, ütős mozi ez. Én nekik ajánlom ezt a filmet, feltétlenül. Aki viszont már látta, az azért jól gondolja meg. A plusz órával ugyanis nem lett több a film. Hosszabb mindenképpen, de ennek ellenére igazán jelentős többletet nem sikerült hozzátenni ehhez a történethez. Ráadásul annak idején az ereje is a sűrűségében nyilvánult meg leginkább. A kezdeti erotikus fülledtség fokozatok nélkül, folyamatosan vált egyre elviselhetetlenebbé, a végső őrület így vált érthetővé és főleg, megélhetővé. Ez az új változat bőbeszédűbb, több meztelenkedést, szeretkezési jelenetet láthatunk, a mellékszálak, mint a Zorg könyvének kiadattatása, Betty barátnőjének és a pizzás Eddynek a kapcsolata, a kisváros fura rendőrei, valamint a szomszéd boltos és fehérmájú neje civódásai ugyan jobban ki vannak bontva, de ezek nem mondanak többet el Bettyről és Zorgról, mint amit eddig is tudhattunk róluk. A más újonnan beszerkesztett jelenetek, mint például a kokain-szerzés, vagy a bankrablás pedig teljesen feleslegesek. Egész egyszerűen úgy gondolom, ez a történet éppen kamarajellegéből adódóan, nem bír el három órát, megnyújtását téves rendezői koncepciónak ítélem. Beineix a film éléből és erejéből vett el ezzel, és megkockáztatom, egy legendát is sikerült lerombolnia, bár épp ő teremtette, megtehette ezt, de kérdem én, minek? Arra már nem is merek gondolni, hogy még egy bőrt akar lehúzni Betty Blue-ról, mert az már túlságosan is gusztustalan lenne. Ez a film így azokra vár, akik még nem találkoztak vele, és/vagy azokra, akik nálam engedékenyebbek.

Mert megnézni azért érdemes, csak én sajnálkozom. De úgy gondolom, ha már egyszer valaki kiengedett a kezéből valamit, akkor az akkor van kész, utólag már hiba bármit is hozzátenni, vagy éppen elvenni. Olyan ez, mint amikor a kőműves felépít egy házat, átadja, majd még éveken keresztül jár vissza toldozni-foldozni, hogy a kéményt még elfelejtettem, még egy ablakot be kell tenni és így tovább. Beineix ezt a filmet már 1986-ban egyszer bemutatta, akkor nagy siker volt, azóta viszont, néhány felszínes és hivalkodó próbálkozástól (pl. a Végzetes hipnózis) eltekintve, adós a folytatással. Így azonban ez részéről csak pótcselekvés, ráadásul nem is szimpatikus... Kár érte.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Mike Leigh angol filmrendezőt körülbelül tíz éve tartják - teljes joggal - Anglia filmes lelkiismeretének. Az 1992-ben zajos sikert arató debütálása óta (Mezítelenül) szinte kizárólag a jelenkori angol munkásosztály mindennapjaiból meríti filmjei témáját, állandó "hősei" az áruházi pénztárosok, autószerelők, vagy éppen a munkanélküliek, "meséi" ezek apró-cseprő ügyei, kis tragédiái, és még kisebb örömei. Filmeken átívelő általános mondanivalója, hogy bármennyire kilátástalan hőseinek élete, bármennyire kegyetlen a sorsuk, ennek ellenére van út felfelé, ennek elérésére, ha nem történik semmilyen nem várt esemény, akkor nekik kell cselekedniük, mert ha nem teszik meg a kellő lépéseket, menthetetlenül elvesznek. De ha ezekkel az emberekkel történik valami tragédia, melynek hatására kibillennek katatón állapotukból, akkor is erőt kell venniük magukon, de tovább már nekik kell kapaszkodni, különben visszazuhannak. Ez a kissé túlzottan oktató jellegű, didaktikus tanulság a rendező szociális problematikához való, egyébként a legnagyobb tiszteletre méltó hozzáállását kissé beárnyékolja, művét dícséret helyett könnyen a sekélyes, melodramatikus jelzővel illethetjük. Akrobatikus kötéltánc, mások idegein.

2002-ben készült a fent vázolt témakörben a Minden vagy semmi című a legújabb Mike Leigh-dolgozat. A kövérkés, hallgatag, szelíd taxisofőr egykedvűen rója köreit a londoni éjszakában, illetve kis családjában: felesége, az áruházi pénztáros állandóan perlekedik vele, munkanélküli és rettentően kövér fia már a vacsora kedvéért sem kel fel a tévé elől, szintén kövér kórház-takarító lánya tavaly karácsonykor szólalt meg utoljára. Az egyik szomszédban a taxis kolléga permanensen részeg felesége hortyog, férje mellén, aki szintén ittas, mivel éppen összetörték kocsiját, megjavítani viszont nincs pénz. A folyosón bimbózó lányuk hergeli az udvaron ácsorgó elmebeteg fiút, akinek a nyála csorog. A másik szomszédban a vasalásból élő nő lottyadt lányának brutális udvarlója veri a falat, mivel nem akar apa lenni. Így telik-múlik az idő a lakótelepen. Egy nap azonban a taxisofőr dagadt fia egy vita után kórházba kerül, a majdnem tragikus esemény valami változást látszik elindítani ebben az áporodott életben...

Nyomasztó, lepusztult világot mutat be Mike Leigh, ismét. De hogy kinek, az már más kérdés. Világszerte a filmfesztiválok finom, művelt és elegáns közönsége biztosan nagyokat nyel, hogy micsoda sorsok vannak, és ezek milyen szenvtelenül és pontosan vannak ábrázolva. A művészfilmeket játszó mozik vájtszemű közönsége ugyanígy. Ezzel nincs is baj, azzal már sokkal inkább, hogy akiknek igazán szólna ez a (és az ehhez hasonló) film, az be sem jut egy ilyen film vetítésére, ha pedig bejut, akkor öt perc után szitkozódva kirohan, ezt a mocskot nézem egész nap, ebben élek, nem ezt akarom a moziban látni, mondhatja kellő dühvel. Pedig hát éppen nekik mutat, nem is homályos tükröt ez a film. Kudarc, úgy gondolom, csak még egy részvétteljes értelmiségi mozi a szegény prolik nyomorult, kilátástalan életéről. Aztán lehet sajnálkozni, hogy már pedig mi megmutattuk, merre a kiút, hogyan kell ezt csinálni jobban... De hasztalan.

Amúgy pedig mégis azt kell mondanom, elképesztően pontos ez a film. Hihetetlen precíz és hiteles a profi és amatőr szereplők játéka egyaránt. A döbbenetes alakítások külön-külön fesztiválok díjesőjére méltóak, és valószínűleg a film is kap néhányat, szerte a világon. És megérdemelten, hiszen eltekintve a kissé szétfolyó végkifejlettől, egy szépen kivitelezett iskolapéldát láthatunk a dokumentarista játékfilm-szekció kínálatából. De az art-mozik széksoraiban ne keressük saját sorsuk iránt aggódó és/vagy önsorsrontó tagjait az ábrázolt munkásosztálynak, se a gazdag Londonban, se itt, Budapesten, mert úgysem fogjuk őket megtalálni. Nélkülük viszont jobbára pusztába kiáltott szavak ezek...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page