asanisimasa

Volt egyszer egy kisember, bankot robbant. Sikerrel?
Próbálhatja gazdagon, élhet-e ő boldogan,
Hisz' ő csupán egy kisember...

Woody Allen ténykedése az amerikai filmiparban legjobban egy önálló, a tömegvonzási és gravitációs törvényeknek fittyet hányó üstököshöz hasonlítható, amely saját energiájából, saját törvényeinek engedelmeskedve szeli keresztül-kasul az univerzumot,és még véletlenül sem ütközzik bele semmilyen nagyobb bolygóba, az égen mégis rendre fel-feltűnnik.

Persze a valóságban ilyen üstökös nem létezik, a Woody Allen nevű intézmény viszont annál inkább. Találmánya, a chaplini csetlő-botló kisember intellektuális, szorongásait és paranoiáját bőbeszédűséggel leplező változata immár több, mint harminc éve tűnik fel rendre a filmvásznakon, a legkülönbözőbb társadalmi környezetbe, történelmi korba, szituációba helyezve, mindig a boldogulást, boldogságot keresve ebben a rideg, értetlen és ellenséges világban. Úgy tipikusan amerikai, hogy senki sem különbözik jobban a tipikus amerikaitól, mint ő. Történetei tele vannak klasszikus irodalmi, képzőművészeti és filmes művekre, alkotásokra való utalásokkal, idézetekkel, egész életműve át van itatva valami ódon, érthetetlen, az amerikaitól teljesen különböző európai szellemmel, mégis, New Yorkot, a Nagy Almát, Amerika jelképét, és a benne élőket senki sem ismeri annyira, mint ő. Nagy szenvedélye és filmjeinek állandó kísérője a jazz -amikor Woody éppen nem filmez, neves zenészek társaságában, különböző kocsmákban klarinétozik- pedig végképpen az amerikai kultúra egyik legfontosabb, és világszerte ismert (alap)eleme.

A Süti, nem süti Woody Allen első XXI.századi filmje, amely nem különbözik korábbi filmjeitől abban, hogy főhősei, Ray (W.Allen) és felesége, Frenchy (Tracey Ullman) ugyanazok a világban tétován botorkáló kisemberek, mint a korábbi alkotásaiban. Különbözik viszont abban, hogy a ezelőtti szarkasztikus, gunyoros, de finom és intellektuális humort felváltották a bohózat fergeteges, és kevésbé cizellált, vaskosabb poénjai. Mosoly és vigyor helyett térdet csapkodó kacagás. Változatlanok még, a folyamatos, pergő, kitűnő és sajátosan szellemes párbeszédek, Woody igazi specialitásai. Meg a jazz. Meg a sztárok, mellékszerepekben, Michael Caine-től Julia Robertsen át Sean Pennig. Ez alkalommal Hugh Grant, aki kiválóan adja a nagyképű és finomkodó, felsőosztálybeli, ám pénzéhes műkereskedőt. De a film igazi sztárja -a szokásosan eszköztelen Woody mellett- a Frenchyt tökéletesen alakító Tracey Ullman.

A film tulajdonképpen három körülhatárolható részből áll. Az elsőben egy már sokszor látott alagútfúrós bankrabló-sztori keveredik a "gyors büfékkel és gyors nőkkel. Ray azért akar sütiboltot nyitni, mert annak pincéje szomszédos a bankkal, de alagútásás közben rendre eltéved, Frenchy finom sütikéit viszont a várakozással ellentétben a new yorkiak szétkapkodják. A bankrablás befuccsol, a sütiboltból dől a lé.

A második rész az ismert Pygmalion sztori belegabalyodása Dr. Jekyll és Mr. Hyde hálójába, míg a harmadik az örökérvényű tanulság melodrámája, miszerint a szerelem mindent legyőz, a pénz pedig nem boldogít. E vég közhelyes lenne mástól, Woody azonban megoldja, mégpedig igen sarkosan. A három rész persze szép ívben kapcsolódik egy történetté, gyors felfutás, kitartott plató, meredek lejtmenet a vége főcímbe.

Az évezred első Woody Allen mozija a mester életművéből tökéletesen kilógó, de abba szervesen illeszkedő darab, bizonyítva egyben azt is, hogy ép ésszel épp hogy lehet élni, még ebben a cudar világban is. Még a pénz se fontos. Annyira.