Azon a napon vékony fátyol takarta el a napot, de nem volt hideg, sőt eléggé fülledt idő volt. Délután fél öt tájban jól megérdemelt sörömet fogyasztottam épp az egyik, általam szívesen látogatott kocsma teraszán, amikor egyik ismerősöm huppant le mellém:
- Hallottad? Kitört a harmadik világháború, bombázzák New Yorkot! - Első hallásra szimpla, munka utáni tudatmódosulásnak tudtam be barátom izgatottságát, aztán egyre több forrásból nyert megerősítést a szörnyű hír; két, öngyilkos terroristák által eltérített repülőgép csapódott a New Yorki ikertornyokba, majd nem sokkal később még egy, a washingtoni Pentagonba...
Azóta eltelt egy év, az új világháborút eddig megúsztuk, viszont megismerhettük az Al Kaida, vagy Oszama bin Laden nevét, és ha úgy adódik, repülőgépes utazásunk is egy új, de határozottan kellemetlen érzéssel gazdagodott.
Azóta eltelt egy év, az amerikai mozikba is visszatértek a kegyeletből letiltott terroristás, robbantós akciófilmek, a porból és kőből álló Afganisztánt a hős szövetséges haderő kőből és porból álló kietlen sivataggá változtatta, az ártatlan és a bűnös afgánok feje fölött és körül. Eltelt egy év, és a világ más lett azóta, a patetikus megemlékezés szólamai az amerikai kormányra maradtak, tizenegy filmes, a világ különböző tájáról, a legkülönbözőbb kultúrákból, vallásokból érkezve megalkotta a maga saját, művészi megemlékezését az új évezred első legborzalmasabb napjáról. Tizenegy művész, tizenegy, egyenként és pontosan tizenegy percnyi gyöngyszeme a 2001-es év szeptemberének tizenegyedik napjáról. A művészek közt vannak ismert, nagy nevek, s vannak kevéssé ismertek: Youssef Chahine Egyiptomból, Claude Lelouch Franciaországból, Amos Gitai Izraelből, Idrissa Ouedraogo Burkina Fasóból, Imamura Japánból, Alejandro Inárritu Mexikóból, Ken Loach Angliából, Mira Nair Indiából, Samira Makhmalba Iránból, Sean Penn Amerikából és Danis Tanovic Boszniából.
Meghökkentő, felkavaró, a jó értelemben vett tudat- és gondolattágító hatással bíró remekművek ezek mind, mentesen minden hivatalos és hazug pátosztól, mélyen humanista, mélyen pacifista, minden alkotó azt kéri tőlünk különböző hangvételben: legyünk megértőek a vallási, kulturális mássággal, minden ember érték, óvjuk és védjük azt, nem létezhet szent háború, mert semmilyen háború nem lehet szent. És Isten dicsőségének fénye vezessen minket, de ne vakítson el!
Ajánlom hát az egyiptomi Chahine líraian vicces, a francia Lelouch szomorú és szerelmes, az izraeli Gitai meghökkentő és okos, a Burkina Fasó-i Ouedraogo üdén fiatalos és komikus, Imamura japánosan brutális, a mexikói Inárritu képzőművészi igényű, felkavaró, az angol Loach értelmes és széles látókörű, Mira Nair szembevágó és arcpirító, az iráni Makhmalba szellemes és tanulságos, az amerikai Penn zseniális és csodaszép, valamint a bosnyák Tanovic mélyen emberi és rokonszenves megemlékezését 2001 szeptember 11.-ről, nem elhallgatva azt sem, hogy néhol (pl. Velencében) komoly botrányt is sikerült aratnia. Sejtem miért. De nem értem.
