A Cannes-i filmfesztivál hagyományosan az amerikai Oscar-ceremónia ellenpontjaként, rendre a minőségi filmkészítés csúcsteljesítményeinek díjazását és ezáltali propagálását helyezi előtérbe. Mégis van valami „diszkrét bája” annak, ahogy Európa legelegánsabb környezetében, pálmafák alatt és luxusszállodák között, azon a bizonyos vörös szőnyegen bukdácsolnak az evilági, félszeg filmművészek, általában ego-túltengéses amerikai kollégáik elnéző mosolyától övezve.

Mint például a Dardenne testvérek, Luc és Jean-Pierre is, bár ők már rutinos Arany Pálma-nyerőknek számítanak, hiszen 1999-ben már nyertek egyet, a Rosetta című filmjükkel. Az ő félszeg botladozásuk a veres szőnyegen akkor már lezajlott. Hiszen ha valaki(k) egy lakókocsi-karavánban nomád módon, alkoholista anyjával élő lányról forgatnak szociografikus hűségű filmdrámát, amelyet a nagyhírű filmfesztivál fényes zsűrije elismerésre méltat, biztosan remegő lábakkal lépnek a felfelé vezető szőnyegre, érezve a szituáció menthetetlen anakronizmusát. Aztán megszokják. Mindig megszokják.

Az idei Arany Pálmát ismét ők nyerték, A gyermek című filmjükkel, lépteik már ruganyosak lehettek és lazák. A bevált séma szerint ismét szociografikus, dokumentarisztikus filmdráma, metszet az élet sűrűjéből. A húsz éves fiú, Bruno egy gyerekbanda feje, utcai rablásokból szerzik a mindennapi betevőt. Sonia 18 éves, majdnem gyereklány még, a minap adott életet kettejük gyermekének, Jimmynek. A kis Jimmy első néhány napjából áll a film, ő a címbéli gyermek. E néhány napban ide-oda cibálják a kisdedet, elhalmozzák mindennel, amit kisstílű rablásokból fedezni lehet: a luxus babakocsit egy napra bérelt kabrió hátsó ülésére préselik be. Az egynapos boldogság elmúltával, míg Sonia segélyért áll sorba, Bruno egész egyszerűen eladja a kis Jimmyt. A kis család további sorsát megismerhetjük a filmből, de sejthetjük is.

Ez a sejthetőség a fő ok, amely elveszi a film potenciális nézőközönségének számító átlagosan szocializált értelmiségieknek a film igazi élét. Egyszerűen arról van szó, hogy bármennyire is kifejlett szociális érzékenységünk, az elmúlt évek (évtizedek) alatt ingerküszöbünk megemelkedett. Egyrészt a különböző médiákból ömlik ránk a hírözön értelmetlen háborúk áldozatairól, természeti csapások kárvallottjairól, másrészt kevesen laknak közülünk hermetikusan zárt luxus-negyedekben, ahol elszigetelődnénk a mindennapi élet bűzösebb, mocskosabb és megdöbbentőbb oldalától. Ha valaki egy szombat délelőtt sorba áll bármelyik Közért pénztáránál, és kinyitja füleit, tíz ilyen történetet hall, mint amilyen A gyermek című filmben ábrázolva van. Ezzel persze nem a film értékeit próbálom csökkenteni, mert értékes film és pontos is, szándékában is tisztességes, csak arról van szó, hogy annyi ilyet láttunk már… Meg volt ugye nekünk egy híres Iskolánk, Zolnay Pállal, Tarr Bélával, Schifferrel, Gyarmathyval, akik megtanítottak szociografikusan szemlélni a dolgokat. A nagy port felvert dán dogmatizmus is alig csengett le, bár az se volt más, mint egy profin marketingelt dokumentarista vonulat, a már említett Budapesti Iskola nyomdokain.

De a fényűző Azúr-part gyöngyszemén, Cannesban ez a film nyert, aminek feltétlenül örülnünk kell, hiszen talán azoknak is ráirányítja tekintetét a dolgok „csúnyább” felére, akik ezelőtt esetleg finnyásan elfordították azt, ha olyat láttak. Abban viszont csak reménykedhetünk, hogy a kis Jimmyből, vagy hozzá hasonló sorsra predesztinált kicsi társaiból legalább néhány boldogabb ember lesz, mint szüleik voltak. Ha ennyit elér a film, már mindent elért, ami elérhetett. Asanisimasa szerint 8/10.