Egy fiatal, jóképű orvos röpke családi veszekedés utáni "gyógyító" száguldás és egy folyamatosan csengő mobiltelefon következtében balesetet szenved. Csodával határosan felépül, de új élete nem boldog. Az okokról, valamint halálról, szexről és kísértetekről tudunk meg sokat Milcho Manchevski, az első számú macedón filmrendező filmjében.
Lazar feltámadása és új élete
Lazar Perkov, a jóképű, fiatal orvos - tiszta Dr. Kovac, csak egy picit puhább kiadásban - egy rövid, de heves családi perpatvar után kocsiba vágja magát, és céltalanul száguldozik a város utcáin. Tekintete valahová messze réved, az út nedves, talán esik is, a mobiltelefon cseng. Lazar ügyetlenül nyúlkál a mobil után, de a gázról nem veszi le a lábát. Egy lámpa, egy gyanútlan gyalogos, Lazar félrerántja a kormányt, ám a nagy sebesség következtében felborul. Fékcsikorgás, fémes, tompa robaj, bámészkodó döbbent arcok, vér, hányás... Lazar felépül a szörnyű balesetből, de további élete, ami a film tárgya is egyben, egyáltalában nem boldog. Kisfia anyjával a tengerparton tölti a gazdag orvosfeleségek léha életét, míg férje a főváros kórházában dolgozik. Illetve dolgozna, ha időről időre, egyre gyakrabban nem jelennének meg körülötte furcsa figurák. Egy vénséges vén öregasszony, egy hatalmas szürke farkassal. Egy mogorva szomszéd, egy állandóan síró babával. Egy csinos fiatal nő, aki az egyik pillanatban kedves, másik pillanatban elutasító. Azonban őket mintha csak Lazar látná, ami őrületbe kezdi kergetni a fiatal orvost. Lazar, miképpen a bibliai is, feltámadt, de egyáltalában nem örül neki...
Halálból volt elég
a volt Jugoszlávia utódállamaiban az elmúlt évtizedekben. Elképzelhető, mennyivel más az ottani népek halálhoz való viszonya, a halálról való gondolkodása a békében, természetes, esetleg baleseti halálokokhoz szokott békében élő népekhez képest. Ott, ahol szinte mindenki látott utcán, temetetlenül rothadó emberi tetemeket, ahol mindennaposak a sírgyalázások, és ahol a mai napig fednek fel tömegsírokat, az emberek intenzívebben, mondhatni hétköznapibban viszonyulnak az elmúláshoz, és az azt követő vallási, hitbéli feltételezésekhez, bizonyosságokhoz. E filmben is gyönyörű képek mutatják, hogyan ünneplik arrafelé a Mindenszenteket. A macedónok ételt, italt visznek ki a halottaikhoz a temetőbe, olykor még égő cigarettát is dugnak a sírba, ha nagy dohányos volt az illető, mindezt azért, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt az eltávozott, még véletlenül se jöjjön vissza. Éppen ez Manchevski filmjének apropója: Lazar doktor azt tapasztalja, hozzá, valamilyen okból, visszajönnek.
Manchevski
története kissé morbid ugyan, de egyáltalán nem fogyaszthatatlan, vagy gusztustalan. Azon olvasók, akik az eddigiekből azt gondolták, valamiféle balkáni B-kategóriás nekrofil horrorról olvasnak, lapozzanak tovább, mert messze nem erről van szó. Milcho Manchevski komoly, felelős művészfilmes, a türelmes, szívós munkában hívő típusból. 1994-ben nagy dérrel-dúrral robbant be az európai film világába, mikor a balkáni etnikai-vallási eredetű konfliktusait boncolgató Eső előtt című filmtriptichonját Arany Oroszlánnal jutalmazták Velencében, a FIPRESCI-díj és más fesztiváldíjak mellett. E film aprólékos tablója a Balkánt lakó embernek, aki az egyik legvéresebb háborút vívta önmaga ellen a második világháború óta. Nos, Manchevski azóta nem készített mozifilmet, egészen mostanáig. Igényben ezúttal sem adja alább, most sem kínál egylövetű történetet, olcsó látványpatronokkal és szóviccekkel elpuffogtatva, a téma, a halál, a szex és a lélek ezt nem engedi.
"Lassan égő, régimódi" filmet készített
Manchevski, így nyilatkozik egy interjúban, és nem árul zsákbamacskát. Az Árnyékok valóban ilyen. Komótos ritmusban peregnek a pompásan fotografált képek (Fabio Cianchetti míves munkája), újra sokat beszél a táj, nemcsak hangulatfestő szerepe van, hanem illusztrál, magyaráz is. A lassúsága ellenére egyáltalán nem unalmas a film, végig nő a feszültség, suspence, már-már thrilleri mértékben, bár a film műfajilag nem az. Zsigeri művészfilm az Árnyékok, s mint ilyen, nem igazán lehet zsáner, még ha olyan elemekkel operál is. Láthattunk ilyesmit például a kanadai-örmény Atom Egoyantól. A film forgatókönyvét is Manchevski írta, tehát a film abszolúte szerzői. A téma ugyan nem túl eredeti, jó néhány thrillerben előjött már korábban a "halálból visszajövő látja a szellemeket" kliséje, azonban Manchevski számára ez csak ürügy, hogy elelmélkedjen a halálról, a lelkek vándorlásáról és a buja testi vágyról, így együtt. Ezen elmélkedést ízléssel, érdekfeszítően bonyolítja, történetének origója pedig annyira abszurd, hogy akár igaz is lehet. Szép, érdekes arcú színészei hitelesen mutatnak a filmvásznon, a Lazart alakító Borce Nacev pedig, annak ellenére, hogy egyszerre hasonlít Goran (Dr. Kovac) Visnjicre és Csányi (a színész) Sándorra, képes megalkotni a figurát, úgy, hogy az elébb említett pályatársakat rögtön el is felejtem.
A film negatívumaiként említeném a főleg a film végén tapasztalható színészvezetési "lazaságot", melynek következtében egy picit giccsbe csúszik a film (pl. Lazar üvöltése). Akár dicsérhetem is a lassú ritmust, szeretem a kivárós filmeket, itt azonban a balesetet követő jelenetektől kb. a film utolsó negyedéig mintha aránytalanul belassított volna a rendező. Mindezzel együtt azonban egy ízléses, szép munka az Árnyékok, mely bizton tart számot a művészfilmek kedvelői érdeklődésére.
10/6
