Nagy nehezen elkezdődött a játékfilmes szekció mustrája is, (a sajtóvetítéseken) állandósuló technikai zűrökkel (a MOM Park Palace technikailag az egyik legkorszerűbb multiplex...) és csúszásokkal. Ez utóbbiban egészen odáig fajultak a dolgok, hogy a mára utolsónak hirdetett Edelényi-film (Príma primavera) elmaradt, így azt a sajtó és a szakma csak akkor láthatja, amikor már a nagyközönség lassan meg is unta. Persze, ha nem vesz jegyet a "rendes" előadásokra, feltéve, ha kap. Márpedig nem nagyon kap, ui. nagyjából elfogytak... Ez van.

Néhányan talán egy kis meghökkenéssel fogadták Daniel Young Prinpick (Leányszoba?) című filmjét. Mit keres a magyar filmszemle versenyprogramjában egy amerikai rendező filmje? Hát azt, hogy ez már nem az első magyar filmje, valamint azt, hogy szinte a teljes stáb, valamint a négy szereplőből kettő: Nagy Ervin és Rátóti Zoltán magyarok. Az egész film angol nyelven forgott, a két magyar egész jól teljesít hunglishben, főleg, hogy ügyes dramaturgiai trükkel Nagy Ervin szövege eleve törtben lett megírva. Korrekt, szuszpenszes, fokozatosan fojtogatóvá váló szerelmi négyszöges, szélhámos-egyszerre-szereti-anyukát-s-lányát-típusú thriller, (Nagy Ervin amellett, hogy ügyeletes szívtipró, ő a szélhámos-felelős is manapság...) egész váratlan csattanóval a végén, nyugodtan vállalható erős közepes film. Tisztességes, alapos és kissé unalmas, egészen a végkifejletig. Viszont Nagy Ervin rajongói kajálni fogják, mert Ervin a film felében egy szál alsógatyában tomporít. De a film igazi jelentősége abban rejlik, hogy a mai utolsó vetítésként, mintegy kontrasztot képezve, rávilágított arra, micsoda jó kis filmet rendezett a Pálfi, valamint a Moszkva tér galuskás hangú hajdani suttyója, a Szabó Simon.

Azt mondják, az igazi filmrendező egész életében ugyanazt a fimet rendezi - ebben az értelemben Pálfi György nem filmrendező. Nincs két egyforma, egymásból következő, vagy egymással összevethető filmje, de legalábbis ehhez akkora fokú absztrakciós képesség kell, hogy az már beteges. Pedig filmrendező ő, akinek legújabb projektje sem akármi: egy triptichon, Nem vagyok a barátod címmel. E hármas tagolású, állítólag majdan DVD-n megjelenő műből csupán ízelítőt kaphattunk, hiszen a három rész együtt nézhetetlen hosszúságú lett volna. Az első rész nagyon geci: fürtös, pisze, zabálnivaló kiscsoportos óvodásokat látunk, akik a maguk módján osztják le egymás között a társadalmi berendezkedést - ki kinek a barátja, s kinek nem. Núansznyi dolgok döntenek, logikát ne keressünk. Amiért szemét dolog ez, az az ősi filmes törvény, miszerint egy filmben kisgyermek és/vagy állat szerepeltetése biztos siker. Na de egyszerre vagy húsz, édes kis dundi angyalka, akiknek a szájából öntudatlan zseniális dolgok jönnek ki?! Fuldoklott a nevetéstől a terem érző fele. A második rész (azért a jó ízlésnek is van határa) azonban visszaránt minket a valóságba, két csaj húz csíkot egy bár pultján, felszívják, majd kinyitják a boltot. Ez egy, a szereplők improvizációján alapuló dokumentarista thriller, pörgős, hiteles, igazi, pontos és csattanós. Az improvizációs felvételi technikának és a kiváló szereplőválasztásnak köszönhetően nincsenek idegenül hangzó párbeszédek, hiteltelen szituációk, minden úgy látszik, mintha a valóság lenne, persze, bizonyos értelemben az is. Süt az egész. A triptichon harmadik része a szereplők kiválasztásának hosszas próbafelvételeit tartalmazza, állítólag az is baromi érdekes, majd meglátjuk a DVD-n, bár szerintem a köztévén is lazán mehetne. Az óvodásos rész akár főműsoridőben is, imádnák a népek.

Török Feri Moszkva tér című remekében ismertük meg Szabó Simont, aki azóta nagyobb nem lett, viszont filmrendező igen. Nem kifejezetten intellektuális, ám annál sallangmentesebb figura, aki nem cifrázta, arról csinált filmet, amit ismert, élt és átélt. Ahogyan azt mesterének, Török Ferinek is tanította annak mestere, Simó Sándor. Én itt és most megkockáztatom, Jeles András Kis Valentinója óta nem készült ilyen igaz és hiteles film a húszévesek zárt, belső világáról, mint a Papírrepülők. Több, egymással lazán összefüggő történet láncolata a film: egy írni képtelen író, egy leszbikus pár, két normál pár és még egy, egy edzőtermi recepciós, két tróger (az egyik maga a rendező), két DJ. Életszerű, kisrealista történeteik egy sajátos világot vetítenek elénk, ahol ugyanúgy működnek a klasszikus társadalmi szabályszerűségek, mint a barátság, szerelem, vágy, hűség, szolidaritás, csak éppen kicsit sarkosan, kicsit másképp. Néha úgy tűnik, jobban. Hasonló a felvételi technika, mint elébb a Pálfinál, eredmény ugyanaz, sőt tán még ütősebb is. Az efféle, utcán, sőt a föld alatt játszódó (underground) filmek ott buknak meg általában, amikor a színész szájába olyan mondatokat ad a forgatókönyvíró, amelyek a valóságban soha nem hangoznának el. Szabó és amatőr szereplői viszont a saját szövegüket nyomják, ami az igazi, hiszen a valóságban is ők és a hozzájuk hasonlók nyomják így. Emellett a film úgy van összerakva, a jelenetek olyan sűrűek és hatásosak, hogy azt oktatni lehetne. Egy korosztály emblematikus filmje ez, akár kultusz (divat) lesz belőle, akár nem. Nekem nagyon tetszett Szabó Simon első nagyjátékfilmje, bár a DJ-k csépelése kíván jó adag zenei toleranciát...

E két igen erős realista löket között bújt meg az örök kísérletező Szirtes András kétszereplős "barkács"-filmje, a Juliette. A film egy elmebeteg nő és terapeutájának kapcsolatát mutatja meg, hogyan fejti fel a nőt a terapeuta, és ezáltal hogyan fejtődik fel ő maga is. A terapeuta maga Szirtes, a nő egy angyali teremtmény, Érsek Obrádovics Mercédesz. Szirtes egy kangörcsös, kissé a lant- és farokművész Benkő Dánielt idéző vén kéjencként lengi körül az ártatlan arcú lányt, akinek története olyan brutális, amilyen ártatlanul mered bele a kamerába, gyakorlatilag 71 percen keresztül. Szirtes filmje inkább valamiféle kísérleti portréfilm, szerintem semmi keresnivalója nincs a játékfilmek között. Nem hatástalan, sőt, helyenként zseniális pillanatok is vannak benne, ám egész egyszerűen nem összemérhető a szekció eddig látott többi darabjával. De legalább ez is közönség elé került...

Itt jegyezném meg az ilyesmire gerjedőknek, hogy Szirtes filmje konkrétan fillérekbe került, de Szabó 12 milliós költségvetése is csak elenyésző mértékben terheli meg a magyar adófizetők pénztárcáját.