Benjamin Button baromira nem élt különös életet, tök átlagosan teltek napjai, ahogyan a legtöbb, életét a huszadik században leélt férfié telt. Megszületett, felnőtt, nőzött, ivott, háborúskodott, gyereket csinált, dolgozott, megöregedett, majd meghalt. Ebbe semmi pláne nincs, volt ilyen sors néhány százmillió.
Amiben Benjamin Button különös, az az, hogy öregen született és csecsemőként halt meg, gondolom ezzel nem spoilerezek nagyot, ezt tudja úgyis már mindenki. Fordítva élte le életét, mint ahogy az szokásos, persze ilyen nincs a valóságban, csak F.Scott Fitzgerald alkoholtól szentimentálissá vált képzeletében. Persze, van egy progéria (vagy más néven Hutchinson-Gilford szindróma) nevű betegség, itt található egy ezzel kapcsolatos cikk, bonyolult genetikai fejtegetésekkel, a végére tessék tekerni. E cikkben írják, hogy a progériás betegek nem élnek 10-12 éves koruknál tovább, akkor az expressz öregedési folyamatok után rendszerint elviszi őket az agyvérzés, mint jellegzetes öregkori halálok. Tehát a tudomány mai állása szerint Benjaminból semmiképpen nem válhatott feszes seggű, 26 éves Brad Pitt. És semmiképpen nem öregedhetett csecsemővé, hogy elpilledjen ekkorra öregasszonnyá vált hajdani szerelme karjaiban.
Tehát jó kis szentimentális mesefilm a 13 darab Oscar-jelölést begyűjtött David Fincher hosszú című új mozija. Olyan tipikus papírzsebkendőgyűrögetésre bazírozó mozgóképtermék, már annak persze, aki képes végigülni két órát, mert körülbelül akkor kezdődik az igazi könnyzacskóbuzerálás, echte hollywoodi módra. A 166 perces játékidő ad még jócskán lehetőséget erre, ami a bevezető két órából azért kimarad. Addig ugyanis csendes unalomban peregnek a Benjamin fordított irányú napjai, a fentebb említett kínosan banális történések között. Fincher ennél lényegesen érdekesebb pasikkal foglalkozott eddig, bár a Zodiákusnál már látszik valamiféle eltévelyedés: dokumentarista thriller? Ráadásul befejezés nélkül? Atyaég, mi jöhet ezek után. Hát ez: A fordítva élő Benjamin Button unalmas élete, hölgynézőink legnagyobb örömére.
A "fordított irányban zajló élet" gondolatával való játszadozás azonban felvet(het) érdekesebb ontológiai fejtegetéseket is. Ha öreg testben, de szűz elmével születünk, akkor öreg korunkra fiatal testben, de életnyi tapasztalattal halunk meg. Feltéve, ha az elménk teljesítménye is ugyanabba az irányba tart. Akkor van bibi, ha szellemi, érzelmi teljesítményünk testi állapotunkhoz konvergál, tehát öregkorunkra újra elérjük a gyermeki tisztaság édeni állapotát. De akkor miért születtünk gyermeki elmével vén testben? Ha 
esetleg full tudás is járna az ízületi gyulladásos, ráncos öreg gyermektesthez? Messianisztikus távlatok kihasználatlanul hagyva. Ehelyett órákig várjuk, hogy az alaposan elmaszkolt és digitálisan töpörített Brad Pittből végre a megszokott édibédi popóherceg váljon, aki miatt, és aki által gerjesztett érzelmi viharokra jegyet váltottunk.
Szóval Fincher langyos vizeken evez ezzel a sztorival, mégha adódna valami meghökkentő távlat, akkor is elkapja tekintetét és szöszmötöl. Álomszerűre CGI-zett képi világban nincs helye színészeknek: Pitt maszkja a film nagy részében eltakarja arcát, amikor nem, akkor sem látszik rajta sokminden. Tilda Swintonból, Cate Blanchettből és a többiekből se, a sok szekond plánban felvett és véresre vágott, mégis hosszúra hagyott jelenetekben. Swintonból esetleg még valami, de ő ennél lényegesen intenzívebb szokott lenni. A film hosszan megszült tanulsága se gyújtja meg azt a bizonyos villanykörtét: nem vagyunk egyformák, te is légy az, ami vagy, történjen veled bármi is. Fogadjuk el a világot olyannak, amilyen. Nos, hát ezt is hallottuk néhány ezerszer már. Ennek ellenére nyilván leakad majd e filmnek is pár kiló arany, ahogyan ez szokásos. Én elfogadom azt is, elfogadom ezt a filmet is, de ennek ellenére nagyon untam. (6/10)
